Máté G. Péter

A minap vásároltunk egy nagyobb tétel vécépapírt. Szép volt a csomagolás és némi megalkuvással az ára is elfogadhatónak tűnt. Meglepetés akkor ért bennünket, amikor használatba vettük a szükséges lapokat, amelyekről a mellékhelyiség csendes magányában derült ki, hogy az eddig megszokottaknál kisebbek. A használat részleteit innen kedves olvasóim fantáziájára bízom.
    Gondoltuk, ha már itt a hőség, együnk valami üdítő finomságot. Például jégkrémet. Párommal kiszámoltuk, hogy ha veszünk egy dobozzal, jobban járunk, mintha kettesben elmennénk két-két gombócot elnyalni egy közeli fagylatoshoz, ahol egy gombóc (kb. 50-70 milliliter) nagyjából 700 jó magyar forintba kerül. Egy 1000 milliliteres, vagyis egyliteres doboz jégkrém meg szerencsés esetben megvan 2000-ből is.
   Csendesen válogattunk a szupermarket fagyasztójában a jégkrémek között, amikor hiányérzetem támadt. Nem, nem a választék miatt, a mérettel akadt gondom. Bár még meglehetősen jó a látásom, mégis úgy éreztem, hogy ezek a dobozok tavaly óta mintha összementek volna. Nocsak, gondoltam, lehet, hogy mégis szemüvegre lesz szükségem? De, mint utóbb kiderült, nem a szememmel volt baj. Nyilván a vásárlók kérésére, mert mi másért lenne, a korábbi egyliteres dobozokba egy idő után már csak kilenc decinyi finomságot töltött a gyártó, hogy aztán mostanra még ebből is leolvadjon 75 ml. Vagyis 1000 helyett már csak 825 milliliteresek az adagok. Ha így megy tovább a régebben kisebb téglányi tartályok lassan kör alakú vödröcskékké lesznek, annak megfelelően lecsökkentett tartalommal.
   És akkor nézzük az árakat! Merthogy ezek meg nemhogy csökkennének, de szépen, kitartóan növekszenek is. A szakirodalom mindezt zsugorinflációnak nevezi. Hogy a derék polgár minek, az már vérmérséklet és szókincs kérdése. A minap találtam egy olyan cikket, amelyben a legújabban összezsugorodott termékeket sorolják fel az alkoholos italoktól, kávékon át a különféle édességekig, a látványosan összement, korábban kétszer ekkora kígyóuborkákig, jégcsapretkekig és társaikig. Gyanítom, hogy nemsokára már csak a dobozok, fóliák, hab- és papírtálcák, valamint társaik mind magasabb költéségét fogjuk fizetni, mert a belevaló időközben egyre kevesebb lesz, közben meg csorgathatjuk a nyálunkat, amint elképzeljük, hogy milyen jó lett volna a drágán megvett csomagolásban fellelhető finomsággal kényeztethetni magunkat.
   Belegondolok, hogy ha majd más iparágak is rákapnak e technikára és mondjuk nadrágot, cipőt akarok magamnak venni, akkor bár jó sokat fizetek értük, a lábszáram mégis kilóg majd a halásznadrágszerűvé rövidült pantallóból, a megfelelő méretűre számozott cipőbe meg csak „ökölbe” szorított lábujjakkal bújhatok bele.
   De ez nem fog bekövetkezni, e portékáknál ugyanis elég lesz csak hetente emelni az áraikat.
 

Kedvelem az előrejelzéseket, szórakoztató azokat később összehasonlítani a valósággal. Sok évvel ezelőtt például egy kutató állította, hogy a középkorúságuk vége felé járók generációja az utolsó, amelyik még otthon főz. Lehet, hogy a miénknél fejlettebb országokban így van, de idehaza, látva az éttermi árakat, ez még sokáig nem lesz igaz.
   A világháló mind tömegesebb elterjedésének és használatának idején, ha jól emlékszem, egy amerikai társadalomkutató vetítette előre, hogy az internet világában már senkinek sem kell majd magányosnak éreznie magát. A szakember nyilván arra gondolt, hogy a közösségi médiában, csetszobákban játszi könnyedséggel lehet beszélgetőpartnereket találni. A kijelentést tevő igaza az újabb kutatások alapján legalábbis kétséges. Az egyik tudományos portálon közzétett WHO jelentésből, amelyhez közreműködőként az angliai Devon-beli Exeter Egyetem is hozzátette a maga kutatási eredményeit, kiderült, hogy ma a világon minden hatodik ember magányos. Ez pedig nagyjából hatmilliárd felnőttel számolva, egymilliárd embert jelent. Döbbenetesen nagy szám. És miért ne lehetnének a gyerekek is magányosak?
   Nehéz a magányt meghatározni, hiszen sokan élnek egyedül és mégsem érzik magányosnak magukat. Társaságba, közösségekbe járnak, vannak barátaik és van családjuk is, akikkel találkozhatnak. Sokan viszont nagyobb családban, de érzelmeik szerint kiközösítetten és magányosan élnek. És ez utóbbi az igazi rossz, hiszen az ilyen személy kirekesztettnek érzi magát, függetlenül attól, hogy ténylegesen egyedül van-e. A magány tehát nem feltétlenül az egyedüllétet jelenti, sokkal inkább az emberi kapcsolatok hiányát.
   A WHO, az Egészségügyi Világszervezet említett közleménye szerint a magány nagyon káros az egészségre. Ez nem újdonság. Ugyanakkor megdöbbentő, hogy világszerte emiatt legalább száz ember hal meg. Óránként!
   Egy 2022-es hazai felmérésből tudjuk, hogy Magyarországon jelenleg több mint egymillió ember él egyedül, közülük több mint hatszázezren 65 év felettiek. Az adat tulajdonképpen a lakhatásra vonatkozik és ahogy azt tisztáztam, egyedüllét és a magány két különböző állapot. Ugyanakkor sajnálatos módon idehaza az idősebb egyedül élők zömében magányosak is.
   A magányosság ellen, ha van erre igénye az ezt elszenvedő embernek, sok mindent lehet(ne) tenni. Közösségbe járni, részt venni közös programokban, emberi, baráti kapcsolatokat keresni és kialakítani, és ha ez is kevés, szakemberhez, pszichológushoz fordulni.
    Ismerve a korosabb magyarok általános egészségi állapotát, zömében rossz anyagi helyzetét, kijelenthetjük, hogy a magány tulajdonképpen súlyos társadalmi látlelet és állapot. Ehhez kevés az egyén vágya vagy elhatározása, több kellene hozzá.   
   Segítség.

Fogalmam sincs róla, hogy mondjuk a 19. században, vagy éppenséggel az 1900-as évek első felében mennyi ideig voltak érvényben az egyes kifejezések. Ma ugyanis a digitális világ rohamos fejlődésének, az információrengetegnek köszönhetően naponta születnek újabb szavak, kifejezések, amelyekkel párhuzamosan egy akárcsak pár éve is még közhasználatú fogalom teljességgel értelmét veszíti, olyannyira, hogy sokan már egyáltalán nem is értik annak jelentését.
   A minap találkoztam először a lassú turizmus (slow tourism) kifejezéssel. Volt némi elképzelésem, hogy mit jelenthet és mint kiderült, nem is jártam messze az igazságtól. Mindez azért is érdekelt, mert egy olyan térségben élek, ahol a nyár három hónapja számtalan vállalkozó és vállalkozás, de még a települések életét, létét is meghatározza, vagyis, ahol a turisták, a nyaralók ott eltöltött ideje, az igénybe vett szolgáltatások alapvetően létfontosságúak.
   A lassú turizmus nem más, mint egy olyan utazási, szabadidő-eltöltési mód, amikor a nyaraló, telelő, az utazó, vagyis a turista a minőségre és a mélyebb élmények megszerzésére helyezi a hangsúlyt. Jellemzője a kevesebb utazás, amit az egyhelyben eltöltött hosszabb ideig tartózkodás vált fel és amely lehetőséget ad a helyi kultúra és életmód jobb megismerésére. A turisták a gyors turizmussal szemben tudatosan lassítanak le és keresnek mélyebb kapcsolatot a hely múltjával, lakóival és terület környezetével.
   A gyors, vagy tömegturizmus (fast tourism) lényege a tervezett célpontok minél gyorsabb bejárása, a népszerű látnivalókra összpontosítás. Fő jellemzője a rohanás, a népszerű helyszínek felületes megtekintése és a túlfogyasztás. Ezzel szemben a lassú turizmust, ahogy már említettem is, jellemzi a kevesebb utazás és a célterületen eltöltött több idő. A szakirodalom szerint a ráérősebb utazási forma kedvezőbb a helyi vállalkozásoknak és a hely környezeti terhelése is jóval kisebb. Láthatjuk, hogy mi történik napjainkban Velencében, ahol már belépőjegyekkel korlátozzák a turistahadak létszámát, vagy Spanyolország némelyik térségében, városában, ahol komoly helyi feszültségeket, tiltakozásokat vált ki a mind nagyobb és a helyiek életét jelentősen megnehezítő turistaáradat. Az elmúlt hetekben Barcelonában, Lisszabonban, Genovában és Nápolyban is turistaellenes tüntetések zajlottak, de még Párizsban is volt nap, amikor a Louvre sem nyitott ki a dolgozóknak a tömeg láttán kirobbant sztrájkja miatt. E helyeken az ottélőknek elegük lett a tömegturizmusból. De vajon miből élnek majd meg a tömegek turizmusára épült helyi vállalkozások, ha csökken a látogatók száma? Nem egyszerű kérdések ezek.
   Nyaralóterületen élve ugyanakkor könnyű azonosulni a lassú turizmus előnyeivel, az új fogalommal, amelynek fennmaradásában mind többen vagyunk érdekeltek.

Van némi zavar a fejemben mostanában. A minap jelent meg ugyanis a legújabb KSH jelentés, miszerint megint nőtt a bruttó átlagkereset, amely 2025 áprilisában éppenséggel majd’ 10 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. Szép, nem vitás, különösen, ha hozzáteszem, hogy az átlag e pillanatban meghaladja a 708 ezret, ami nettóban is több mint 486 ezer forint. Zavarba ejt viszont, hogy a környezetemben többen közel sem keresnek ennyit. Ön sem? Furcsa.
   Bevallom, erősen kételkedem a most kimutatott bruttó átlagfizetés összegének valóságtartamában. Bár igazából az sem oly sok, ha átszámítom euróra, amely pénznemben kapják járandóságukat húsz európai uniós ország polgárai. E szerint a magyar átlagfizetés megközelítőleg 1750 euróra rúg, míg az átlagnyugdíj 2025-ben nagyjából 600 eurót ér. Ez utóbbi azért érdekes, mert az átlagnyugdíj folyamatosan szakad le az átlagfizetés felétől is, nem beszélve arról, hogy a nyugdíjasok nagy része nemhogy átlagnyugdíjat, de mediánnyugdíjat – a nyugdíjak közepe, amely alatt a nyugdíjasok fele, felette pedig a másik fele kap nyugdíjat – sem kap. És mint azt egy nagy embertől tudjuk, mindenki annyit ér, amennyije van. E logika mentén az átlagnyugdíjas, hát még a mediánnyugdíjas nem sokat. De még a bruttó átlagkereső magyar sem, ha nyugati társaiéval vetjük össze a jövedelmét. 2024-ben az EU átlaga meghaladta a havi 3100 eurót. Hasonlítsuk össze a mi magasnak tűnő (és a többség számára aligha elérhető) hazai béreinkkel.
   Zavarba hoz, hogy mást sulykol belénk a kormánypropaganda, például az „üstökön ragadt”, inflációval, a „repülőrajtot vett” gazdasággal és mást tapasztalunk, mást mutatnak a független adatok. Eddig még büszkék (?) lehettünk arra, hogy korábban Románia és Bulgária, aztán már csak az utóbbi mögöttük szerénykedett a legszegényebb országok versenyében. Az Eurostat legújabb, 2025-ös adatai szerint mára lehagytunk mindenkit. Hátrafelé. Így aztán a számok alapján hazánk lett az unió legszegényebb országa. Még szerencse, hogy milliárdosokból, sikeres hatalomközeli vállalkozókból, dúsgazdag állampárti politikusokból jól állunk, különben még nagyobb lenne a szégyen.
   Mint az Európai Bizottság statisztikával foglalkozó főigazgatóságának (ők lennének a rendre előrángatott brüsszeli bürokraták?) adataiból megtudhatjuk, az előző év után 2024-ben is a magyar háztartások fogyasztása volt a legalacsonyabb az EU-ban. A főigazgatóság az egy főre jutó tényleges fogyasztást, a megvásárolt árukat és szolgáltatásokat veszi figyelembe, kiegyensúlyozva az adott ország árszínvonalával. A pontos számok megtalálhatók az Európai Bizottság honlapján. Hogy jót is mondjak: az egy főre jutó GDP tekintetében jobban állunk, abban öt tagállamot is magunk mögé utasítunk.
   Kár, hogy a nadrágszíjukat folyamatosan összébb húzni kényszerülő magyarokat ez a legkevésbé sem vigasztalja.

Már jó ideje csak az érdekli, hogy mikor múlik valamelyest a fájdalom – panaszolta egyik ismerősöm. Erős fájdalomcsillapító nélkül nem tud ülni és dolgozni, a járás már csak botok segítségével megy úgy-ahogy, de feküdni, aludni is csak percekig képes, hogy aztán forgolódva keressen egy újabb elviselhető pózt. A bajt állítólag az évekkel korábban beültetett és valószínűleg kilazult csípőprotézise okozza, amelyet egy nem túl egyszerű műtéttel lehet helyreigazítani. Tulajdonképpen szerencsés is a bajban, mert az operációig csak alig több mint fél évet kell kibírnia, ha sikerül a tűrőképességét megfelelő szintre emelnie.
   A család úgy döntött, hogy alternatív megoldásként elfogadják az egyik magánkórház ajánlatát, igénybe veszik a magánsebészetet, összedobják a pénzt, mert az állami beavatkozással szemben ott már néhány millióra is szükség lesz, de hát ugyebár a gyors segítség pénzbe kerül.
   E történet nem egyedi, napjainkban mind többen szembesülnek a teljes lepusztulás felé araszoló állami egészségügyi ellátórendszer furcsaságaival. Az orvosok, szakszemélyzet, eszközök és segédanyagok hiányával küzdő rendszert leginkább a vizsgálati és műtéti várólisták jellemzik, amelyek hossza – hogy egy klasszikust idézzünk ide – már a Holdról is látszik. Az egyik e témával foglalkozó cikk szerint az állami kórházakban szürkehályog-műtétre várók tizede a hiedelemmel szemben nem nyergelt át magángyógyászokhoz, csupán nem élt addig, míg végre ő következett volna. Nem mondom, ez is rövidít a várólistát, bár nem túl emberbaráti erre számítani.
   A hivatalos nyilvántartás szerint például kevesebb mint 300 napot kell várni egy térdprotézisre és miután az illető élete nincs veszélyben, talán kibírható ez az idő. Mondhatja az, akinek még nem fájt minden lépése. De talán a sokat próbált magyar polgár még ezt is lenyeli, mint oly sok más rosszat, ám akkor meg kiderül, hogy az a kis híján 300 nap inkább közelít a 700-hoz. És bár az ország lakosságához képest a különféle műtétekre várakozó nagyjából negyvenezer beteg nem túl sok, akinek segítségre van szüksége, annak bizony a várakozás alig kibírható.
   A különféle módszerekkel összeállított és nyilvántartott, vagyis nem feltétlenül a valós adatokat tartalmazó műtéti várólisták a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő, a NEAK oldalán elérhetők. Torzítja a valóságot, hogy 2024 óta csak a 60 napon túl várakozó betegek számát mutatja a nyilvános lista, azokat is a kórházak jelentései alapján, amelyek állítólag sokfelé csak megközelítőleg helyesek. Ellenőrizze, aki akarja.
   Van persze igyekezet az ellátás javítására is, például pácienseknek tűnők figyelik, ellenőrzik az orvosok, nővérek, szakdolgozók munkahelyen eltöltött idejét, a helyes öltözködésüket, viselkedésüket és így tovább.
   Hogyha ez sem elég nekünk, ne csodálkozzunk, ha a gondoskodó állam sértve érzi magát.

Önnek van már otthon drónja? Na nem olyanra gondolok, amelyet pár ezer forintért meg lehet venni, hogy aztán a gyerekkel reptessék a kertben, vagy a játszótéren. Igaz, van a kereskedelmi forgalomban bárki számára megvásárolható repülő masina milliókért is, annak kamerájával akár már a csinos szomszédasszonyt is meg lehet lesni, amikor éppen a kertben napozik. Vagy, amelyhez már pilóta engedély kell, de az ilyen komoly civil drón is beszerezhető, megkapható.
   Engem az érdekel, hogy vajon van-e önnek otthon harci drónja? Nem mintha venni akarnék, békés természetűként a vitákat sokkal inkább megbeszélés és mindkét fél számára megfelelő kompromisszum útján szeretem rendezni, mintsem erőszakkal. Ennek ellenére nagyon is érdekel, hogy vajon mennyit költ a világ manapság drónok vásárlására, miután ezeket például az oroszok negyedik éve zajló Ukrajna elleni, vagy a minap kirobbant izraeli iraki háborúban naponta tömegesen küldik egymásra a szemben álló felek. És akkor még nem beszéltünk a különféle rakétákról, egészen kiváló és alig levadászható szupergyors repülő alkalmatosságokról, amelyek célja a lehető legtöbb ember megölése és a minél nagyobb kár okozása.
   Bár érthető okokból egyetlen fegyvergyártó cég sem teszi ki a netre az árlistáját, azt nagyjából látni lehet, hogy a valóban gyilkolásra, rombolásra képes repülő alkalmatosságok, ha készen veszik azokat, akkor 10 és 50 ezer dollár között kaphatók, habár van négyszer drágább is. Igaz, a licencet is meg lehet vásárolni és saját gyártásba kezdeni, így állítólag darabonként 6 ezer dollárig is levihető az áruk. Aztán ott vannak a csali drónoknak nevezett, kinézetre ugyanolyan, de olcsóbb szerkezetek, amelyek feladata, hogy a védekező ellenfél rájuk lőjön, azokat vadássza le és ne az igazi gyilkosokat. Így például annak a közel ezer drónnak, amelyet a minap derék orosz barátaink testvérnépükre eresztettek, közel fele állítólag csali volt, vagyis jól lekötötte a védekezők figyelmét, erejét és eszközeit.
   Olvastam a minap, hogy Kína havonta félmillió drónt képes gyártani, amely termelést akár 750 ezer darabra is felpörgethetik, ha szükséges. Vajon, ha bejelentkezik egy világuralomra törő ország, hogy neki kell havonta pár tízezer a szerkentyűkből, az már jellemezhető a szükséges jelzővel? Ezek hatótávolságtól, felszereltségtől függően már néhány száztól, pár ezerig dollárig megvásárolhatók. Ugyanakkor az igazán ütős kínai darabok sem olcsóak.
   Ez az a pont, ahol érdemes elgondolkodni, hogy egy hónapokig, vagy akár évekig tartó háború csak a drónok költségén keresztül is milyen felfoghatatlan összegbe kerül és ez a pénz micsoda jólétet, gazdagságot, fejlődést eredményezhetne az emberiségnek, ha a gyilkolás és pusztítás helyett jobb célra fordítanák a haragvó ellenfelek.
   Vagy az unalmas lenne?

Akik éltek a szocializmus hiánygazdálkodásának évtizedeiben, ha valamit venni akartak, rendszeresen szembesültek a boltokban a „nincs” szóval. Ők tudják csak igazán megbecsülni a mai helyzetet, amikor jószerével minden kapható az üzletekben, már ha van rá a vevőnek pénze.
   Tapasztalható, hogy az állampárti politikusok és sajtójuk rendre unióellenes megnyilvánulások sorával él és egyszemélyi vezetőnk nyugat helyett kelet felé tereli az országot. Ennek sikere érdekében az európai gazdasági és politikai közösségünk ellen hergeli az lakosságot, bár a különféle rendszeres hazai és nemzetközi felmérések szerint is mindez egyelőre ellentétes hatású. Kiderült ugyanis, hogy az évek óta folyó erőtejes EU-ellenes kormányzati propaganda ellenére is nőtt az EU-pártiak aránya Magyarországon. A közvélemény-kutatók az egyes társadalmi csoportokban 74 és 79 százalék között mérik az uniópártiak arányát. 
   Felmerül a kérdés, hogy vajon a némelyek által vizionált teljes magyar szuverenitás, függetlenség mellett hazánk megfelelően tudná-e táplálni 9,6 millió polgárát, vagyis képes lenne-e önellátó lenni? Nos a Nature Food folyóiratban megjelent kutatási eredmények szerint aligha, mert mindezt a világon csak egyetlen ország tudná megtenni.
   A Göttingeni- és az Edinburgh-i Egyetem kutatói 186 ország élelmiszertermelési adatait vizsgálták. Ezekből kiderült, hogy Guyana a földkerekség egyetlen országa, amely mind a hét kulcsfontosságú élelmiszercsoportban, amelyeket a tanulmány elemzett, képes teljesen önellátó lenni. Tanulmányozott élelmiszercsoport volt a tejtermékek, halak és haltermékek, gyümölcsök, húsok és hústermékek, zöldségek, hüvelyesek, diófélék és magvak, valamint a keményítőtartalmú alapanyagok csoportja.
   Guyana mögött Kína és Vietnám áll még jól, a hét kategóriából ugyanis hatban elegendő élelmiszert termelnek a lakosságuk szükségleteinek kielégítésére. Az országok több mint egyharmada legfeljebb csak egy vagy két termékcsoportban önellátó, míg hat olyan ország is van, amely egyetlen élelmiszercsoportban sem tud önellátó lenni. Hazánk azzal, hogy a zöldségek, halak, hüvelyesek, diófélék és magvak kivételével négy kategóriában is képes kiszolgálni a hazai igényeket, a világ országainak középmezőnyéhez tartozik e téren.
   Még ma is erősen tartja magát idehaza az a nézet, hogy mezőgazdaságban, állattartásban Magyarország nem csak a hazai igényeknek képes megfelelni, de még exportra is bőségesen tud termelni. A valóságban ez már messze nem igaz, ha egyáltalán valaha is az volt, azaz számunkra a vámmentesen behozható és széles skálájú termékkínálat nagyon is fontos.
   Az uniós tagságunk megléte, vagy az egyesek által vágyott uniónkívüliség közel sem az egyéni politikusi szándékok megvalósítása, sokkal inkább a lakosság jól felfogott érdeke miatt létkérdésünk. 

Hárman álltunk az ausztriai Zillertal régió kiváló sífelvonói egyikének közel 2500 méter magasan lévő felső állomásánál és csodáltuk az előttünk kitárulkozó lélegzetelállító tájat. Milyen kár – sóhajtott fel egyik társunk –, hogy nekünk nincsenek ilyen hegyeink. Ahogy tengerpartunk sem, tette hozzá másik barátunk, de legalább vizünk bőségesen van.
   Generációk nőttek fel abban a hiedelemben, hogy Magyarországnak nem csak pompás tavai, szép folyói vannak, de a mélyben olyan vízkincs rejtőzik, amely még évszázadokig szolgálhatja az itt élőket. Aztán egyszer csak kiderült, hogy ez ma már nem igaz.
   De nem csak nálunk lett sürgető kérdés a vízzel takarékoskodás, kiderült, hogy egész Európa veszélyben van, elfogyhat ugyanis az édesvíz. Az Európai Bizottság új vízügyi terve szerint 2030-ig legalább tíz százalékkal kellene csökkenteni a vízfogyasztást unió szerte. Az aszály megelőzése és az infrastruktúra megerősítése a cél, amihez szükséges a lakosság vízhasználati szokásainak megváltoztatása is.
   Néhány vízhiányosabb terület lakosait leszámítva idehaza megszokhattuk, hogy csak el kell tekernünk a vízcsapot és máris folyik a tiszta, iható víz. Évtizedekig fel sem merült elménkben annak gondolata, hogy napi tisztálkodásunk, vagy kertlocsolás közben takarékoskodnunk kellene a vízzel.
   Az Európai Bizottság a takarékosságon túl ellenállóbb vízhálózatok kiépítését is ösztönözni kívánja, mert az elavult hálózatokon nagy a vízvesztesség. A szakemberek úgy becsülik, hogy az EU-ban a víz negyede elszivárog a rendszerekből, de például Bulgáriában ez az arány 60 százaléknyi. Magyarországon a két évvel ezelőtti adat szerint a vezetékes víz legkevesebb negyed része szintén elfolyik a rozsdás, lyukacsos csöveken keresztül. A sok hazai csőrepedés mutatja a földben futó vízcsövek siralmas állapotát. Ennek tudható be, hogy kalkulációk szerint 2010 eleje és 2014 vége között mintegy 2,5 milliárd köbméter víz folyt el, amelyet nem hasznosított senki sem. Görögországban, Athén két éven belül kifogyhat a vízből, Svédországban locsolási tilalom van, Franciaországban és Spanyolországban már nyílt konfliktusok robbantak ki a víz miatt.
   Ha nem is a vízállományban, de a rendelkezésre álló vízkészlet felhasználásában vannak tartalékok. A gyerekek tudatát már az alsóbb osztályokban alakítani kell, remélve, hogy ők majd hatnak szüleik szemléletére is. Változtatni kell a víz újrafelhasználásán is, ami az unióban jelenleg csak 2,4 százalék.    
   A vízhiány már világjelenség, amelyért felelős a klímaváltozás, a felelőtlen lakossági felhasználás, a nagyüzemi mezőgazdaság, állattenyésztés, vagy az olyan ipari tevékenység is, mint például az akkumulátorgyártás.
   A mai döntéshozók hatalma és pénze fabatkát sem ér majd, ha nem lesz mit inniuk. De ez ellen ők még sokat tehetnének, ha akarnának.

Manapság a háziorvosi rendelőkben a kórjukra segítséget kérők ellátása mellett a leggyakoribb munkafolyamat a krónikus, hosszan tartó betegségben szenvedő, gyógyszerért betelefonáló páciensek orvossággal ellátása, a receptek kiállítása. Pedig, mint a szakemberek állítják, lehetne ez másként is.
   Nem arról van szó, hogy akinek gyógyszer kell, az ne kapja meg, nem is a felírás módját kívánják a szakemberek megváltoztatni, hanem a szemléletet, a tudatot. Számtalan olyan kór van, amely például életmód-változtatással meglehetősen olcsón és tartósan kordában tartható. Például a túlsúly okozta magas vérnyomás, cukorbetegség, ízületi problémák, a mozgáshiány és stressz miatti testi-lelki bajok és még ezernyi más kellemetlenség, amellyel elsőként házorvosunkhoz megyünk, majd tovább a szakrendelésekre, hogy a folyamat végén megkapjuk a gyógyszert, amelyet a kezelőorvosunk rengeteg év tanulás és gyakorlati munka után a leghasznosabbnak tart.
   Most egy új kezdeményezés látott napvilágot, amely tulajdonképpen faék egyszerűségű és nem kell hozzá más mint az egyén elhatározása, valamint a településvezetők és a háziorvosok együttműködése. Az ötlet pedig nem más, mint az, hogy a jó doktor ne egy újabb készítményt írjon fel receptre a betege részére, hanem – még kimondani is elképesztő – mozgást.
   Míg száz vagy akár csak hatvan évvel ezelőtt is még rengeteget gyalogoltak, sok fizikai munkát végeztek az emberek, addig a mai gépesített, digitalizált világban a számítógépük mellől, vagy a tévéjük előtti fotelből nagyon sokan átülnek az autójukba, vagy ahol jó tömegközlekedés van, hát azzal mennek a dolguk után. Még akkor is, ha csak két, vagy három utcával, egy-két kilométerrel kell távolabbra menniük.
   Nyilvánvalóan a stresszes, zaklatott, rohanó világunkban a legtöbben úgy érzik, hogy ha már hazaértek a munkahelyi ülőmunkájukból, számukra az a kikapcsolódás, ha valamelyik streaming szolgáltató kínálatából filmeket néznek, sportot, hírműsorokat a tévében, vagy kalandoznak a világhálón, csetelnek barátaikkal, rokonaikkal. De ezek ismét csak minimális mozgással járó ülő elfoglaltságok.
   A nagy gyógyító újdonság pedig az, hogy a háziorvosaival szerződő települések doktorai, amint annak létesítményi és szervezeti keretei, lehetőségei is összeállnak, gyógyszer helyett egy speciális, szakemberek által vezetett rendszeres csoportos mozgást, egyfajta edzést írhatnak fel receptre. Ahogy a program hivatalos weboldalán olvasható, a Mozgás Receptre program célja az egészségben eltöltött életévek számának növelése a lakosság fizikai aktivitásának, mozgással töltött idejének fokozásán keresztül. Ha valamit üdvözölni lehet és élni is vele, hát ez a program az.
   A többi viszont már kizárólag csak a betegen múlik.

Ön mihez kezdene egymilliárd forinttal? Különösen, ha az csak úgy jönne, mert éppen jókor volt jó helyen? Engem nagyon is foglalkoztat, hiszen az utóbbi napokban rendre arról olvasok, hogy ki és mennyi milliárdot vett fel osztalékként a cégeiből, mennyit költött luxusra és így tovább.
   Ha holnap arra ébrednék, hogy milliárdos lettem, persze csak nagy szerényen mindössze egyetlen milliárdocska unatkozna a számlámon, hát erősen törném a fejem, hogy mi legyen vele. Először is mondjuk hétszázmillió forintból megtámogatnám a családomat, vegyenek lakást, autót, vagy amire fáj a foguk. Aztán felújíttatnám a kis házamat. El nem költöznék, szeretek ott élni, de mindig van, amivel jobbá lehet tenni a körülményeket.
   A konyhabútoroknak menniük kellene, ahogy a fűtést is korszerűsíteném, bár ez egyelőre felesleges is, mert jó, nincs bajom vele, de hát most lenne pénzem rá. Szóval a házra elmenne pár millió, elektromos autót még véletlenül sem vennék, forrja csak ki magát ennél jobban, csakis dízelt, de ez már parányi költség lenne a nagy egészhez képest. Ahogy a háztartási gépek, mobiltelefonok és más kütyük cseréje is az. Vagyis megakadtam, nemigen tudnék még mire költeni, enni sem tudnék a mostaninál többet.
   Éppen ezért nagyon elgondolkodtatott azoknak a szegény embereknek a sorsa, akik sok milliárd gondjával küzdenek. Olvasom, hogy a nemzet gázszerelője több cégéből összesen legalább 40 milliárd (negyvenezer millió!) forint osztalékot vett fel a minap, miközben vállalkozó felesége csak szerény egymilliárddal tud hozzájárulni a háztartási költségekhez. Pedig van költségük bőven, a családfő például a kétmilliárdos helikopterével kényszerült néhány szívbéli jó barátjával elrepülni Ferihegyre, hogy onnan a 22 milliárd forint értékű magánrepülőjén még időben eljussanak Münchenbe, a labdarúgó Bajnokok Ligája döntőjére, ha már megvették a méregdrága jegyeket. Szegények aztán aludni is alig tudhattak, hiszen a leggazdagabb francia klub játékosai ugyanabban a luxusszállodában ünnepelték sikerüket, ahol e megfáradt magyarok pihenni próbáltak.
   Itt van még a két vállalkozó is, az egykori koronagondnok, meg az NB I-ből kiesett focicsapatát egy forintért áruló társa, akik együttesen több mint 21 milliárddal gazdagodtak a minap. És a sort még hosszan folytathatnám.
   Aztán itt vagyunk mi, nagyon sokan, akik csak álmodhatunk a jólét ilyen fokáról, míg az éjjeliedénybe nem lóg a kezünk, mert egyszemélyi vezetőnk függetlenségi harca a pénzosztó Brüsszellel szemben nekünk egyelőre valószínűleg több mint 10 milliárd euró végleges elveszítését jelentheti. Ez az összeg forintban már csak matematikusok számra értelmezhető nagyságú.
   Vajon milyen jelző illene egy olyan vezetőre, aki népét egyéni érdekből fosztja meg egy ekkora, élhetőbb országot biztosító összegtől? Lehet, hogy a „haza” szó valamilyen formában benne lenne?

Amennyire meglepő, annyira örömteli az a hír, amely bejárta a hírportálokat. A lényeg, hogy a felmérések és a szakemberek szerint a mai fiatalok Európa-szerte egyre kevesebb alkoholt isznak. Olyannyira, hogy alkoholt nem fogyasztók aránya a 35 év alattiak között már 41%.
   Nocsak, kapja fel az ember a fejét, mit történt, mire fel ez a javulás? Aztán persze rögvest ott a gyanú, csak nem a drogok veszik át az alkohol szerepét? Mert azt nagyon nehéz elképzelni, hogy a hatalmas elvárásokat, bizonytalanságot, megjósolhatatlan jövőt hozó jelent tömegesen lennének képesek segítség nélkül is feldolgozni a fiatalok. Vagyis, hogy már igény sincs részükről a feledtető bódulatra. Állítólag a magyar fiatalok is kevesebbet isznak, mint korábban, bár még közel sem idilli a helyzet e téren.
   Azt is olvastam, hogy a Z generáció – 1995 és 2009 között születettek – 37%-a nem iszik alkoholt, helyette új módszereket keresnek a társasági élethez, a kikapcsolódásra. Ugyancsak örömteli, hogy az idősebbek is igyekeznek csökkenteni alkoholfogyasztásukat, amely az italgyártók tevékenységében is változást hozhat. Ezek egyébként az egyik legnagyobb sörgyártó cég és az Oxfordi Egyetem közös nemzetközi kutatásának friss eredményeiből derülnek ki. Ahogy az is, hogy a fiatalok mindinkább az alkoholmentes italokhoz nyúlnak, ha megszomjaznak.
   Mindezt erősíti az a Japánban, USA-ban, Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Brazíliában nagyjából 12 ezer fiatal felnőtt részvételével elvégzett felmérés, amely szerint a változás a korosztályuk tagjai sorában igen komoly.
   S hogy miért is fontos ez a mostani trend, azt jól tükrözi az a közelmúltban publikált finn kutatás, amely szerint a fiatalkori túlzott alkoholfogyasztás, dohányzás és mozgásszegény életmód már 36 éves korra jelentős károkat okozhat. Az Annals of Medicine című orvosi szaklapban közzétett tanulmány szerint a vizsgálatban résztvevőket a kutatók évtizedeken keresztül figyelték és rendszeresen felmérték a fizikai és mentális állapotukat. A finn egyetem munkatársai 326 ember életét követték 34 éven keresztül, akiket 27, 36, 42, 50 és 61 éves korukban meg is vizsgáltak. Megdöbbentő, hogy az utolsó ellenőrzés időpontját, a 61 éves kort százhúszan már meg sem érték.
   Egy egészen más kutatás azt vizsgálta, mi történik az emberrel, amikor mondjuk egy nehéz vizsga, egy kimerítő sportverseny, vagy valamilyen megrázkódtatás után „kiürül” az agya, vagyis semmire sem gondol. Ez az elmekiürülés állapota. Azon érdemes eltűnődni, hogy az átmeneti semmire gondolás mennyivel jobb, ha hasznos, bár nagyon fárasztó szellemi vagy fizikai tevékenység után történik, mintha alkohol fogyasztását követné, amikor nem mellesleg még az agysejtek is szép számmal pusztulnak.
   Izgalmas dolog a tudomány.

- Nyúljon le a térde mellé, ott a pénz! – már majdnem kiabáltam az idős pár zavarodottan álldogáló férfi tagjával a nagy hazai bank pénzkiadó automatájánál, amely már kezdte visszahúzni az asszony éppen felvett nyugdíját.
   Történt mindez azt követően, hogy a fogászati kezelésemre szükségem volt egy számomra jelentős összegre a számlámról. Annak rendje és módja szerint városom …fiókjának előterében működő automatába beütöttem a PIN-kódot, összeget, megválaszoltam mindenre, amit csak kérdezett a gép és vártam, hogy a megszokott ablakban megjelenjen a pénz. A masina kattogott, zakatolt, de az általam ismert kiadóhely csak nem nyílt meg. Tanácstalanul álltam, amikor nagyjából a jobb térdem felől érkező újabb furcsa hangra kaptam fel a fejem. Így még éppen láthattam, amint a gép visszahúzza a részemről eddig még fel nem fedezett nyílásból a pénzemet.
   Szaladtam be a fiókba, ahol a kedves ügyintéző segítségkérésemre megnyugtatott, majd visszautalják pár nap múlva, de azért az ATM képernyőjén olvasható telefonszámon jelentsem be az esetet. S hogy a kép teljes legyen, a mobilomra már jött is az információ, miszerint bankom levonta a több tízezer forintot a számlámról. Nem nyújtom hosszúra a mondandómat, a hibabejelentésre szolgáló számot hívva hosszas várakoztatás után nagyjából húsz perc alatt sikerült jegyzőkönyvet felvetetnem az amúgy segítőkész banki munkatárssal, aki ráadásul a központi felületen látta is, hogy részükről volt egy sikertelen sztornírozási kísérlet. De aztán bizonyára megnyugodtak, hogy ők mindent megtettek, én meg így jártam. Az ügyintéző szerint előreláthatólag 15 napot kell várnom, hogy döntsenek a pénzem sorsáról, pedig a képlet egyszerű, a napot nyilvánvalóan jócskán többlettel zárta az ATM.
   Amíg a bankban próbáltam segítséget kapni, majd a bank előtt kétségbeesetten telefonálgattam – az idős pár pénzét ugyan közben megmentettem –, hallottam, hogy más is járt már így, sőt, vélhetően nem is kevesen. A gondot az okozza, hogy miközben még a mai digitális világban is elég lenne csak egy jól olvasható papírt a megszokott pénzkiadó ablakra ragasztani, hogy hol keresse a kiadott pénzét a derék ügyfél, az valamiért elmaradt. Arról már nem is beszélek, hogy egy automatikusan megszólaló tájékoztató hang még jobb lenne, de persze ez túlzott elvárás részemről, hiszen még csak a 21. században járunk.
   Egy pár nappal későbbi újabb levelezésem a bankkal már sikerrel járt és visszautalták a levont összeget. Miután a tervek szerint az ország összes településén lesz ATM, azon az eseten elmélkedtem, amikor egy kevés lakosú település informatikában nálam jóval kevésbé jártas polgára jár majd így. Lesz mivel viccelődniük a humoristáknak.
   Mostanában csak úgy kapkodom a fejem, oly sok remek meglepetést okoz a modern világunk. Van min szórakozni, nem vitás.

Ahogy elnézem a közkedvelt közösségi portálon közzétett írásaim látogatottsági adatait, azok alapján olvasóim többsége a 65 és az 55 év felettiek közé tartozik. Ez utóbbi középkorúakhoz közel hasonló számban vannak 45 év feletti olvasóim is. Vagyis, amiről most szó lesz, azt ön vélhetően a saját zsebén érzi, és ha az átlagnál nem jobb módú, akkor belátható időn belül meg fogja tapasztalni.
   Nemrégiben látott napvilágot a Bankmonitor összeállítása, amely szerint a nyugdíjasok közel 60 százaléka szűkösen vagy nagyon szűkösen él. A portál szerzője a KSH adatai alapján azt vizsgálta, hogy mire elég az átlagnyugdíj. Az adatokból gyorsan kiderül, hogy Magyarországon egyetlen olyan járás sincs, ahol az öregségi nyugdíj átlagösszege elég lenne egy egyszemélyes háztartás átlagos életszínvonalának biztosításához. Miután ez a megállapítás a 2024-es megélhetési adatok alapján született, a látványosan elértéktelenedő nyugdíjakat látva nem merész állítás részemről, ha feltételezem, hogy 2025-ben ennél még rosszabb lesz a helyzet.
   Gondolom olvasóim többségét aligha lepi meg, hogy a nyugdíjasok közül nagyjából 1,2 milliónyian csak szűkös vagy nagyon szűkös életszínvonalon képesek időskori éveiket élni. Ha az illető nyugállományú polgártársunk férfi, szerencséje van, ugyanis a hasonló korú nők még ennél is rosszabb helyzetben vannak. Vagyis a kötelező fizetnivalók, talán még a szükséges gyógyszerek úgy-ahogy beleférnek a havi járandóságba, de utána jön a művészet, kitalálni, hogy miféle olcsó ételekkel, alig fűtött és világított lakásban, lemondva szinte minden másról, hogyan lehet kölcsönkért pénz nélkül létezni a következő nyugdíj megérkezéséig.
   A probléma leginkább abból adódik, hogy a mindenkori nagyon jól megfizetett döntéshozók részéről csak népámítás a nyugdíjak értékének megőrzéséről szónoklás. Tudjuk, hogy a lakosság jelentős hányadát kitevő idősek nyugdíjának kifizetése komoly költség az államnak, amit az idős polgárok talán még meg is értenének, ha nem látnák az adófizetői százmilliárdok ész nélküli pazarlását. A felesleges látványberuházásokat, a lerohadó egészségüggyel ellentétben viruló pénznyelő stadionokat, a magukat eltartani nem képes profi egyesületek bőkezű hazai pénzelését. Vagy az iskolák, egészségügyi intézmények épületeinek felújítása, a korszerű oktatási eszközök vásárlása, a tanárok és az egészségügyi szakdolgozók rendes megfizetése, az inflációkövető nyugdíjemelés helyett a hazai és külföldi templomépítéseket, a rokonok, barátok túlárazott beruházásait. S ki ne felejtsem az adófizetői milliárdokkal játszadozó egyesek vérlázító rongyrázásait, a határtalan gazdagodásukat se.
     Minden országot minősít az, ahogy időskorú honpolgáraival bánik. Vajon hazánk milyen osztályzatot érdemel e téren?

Az elmúlt hetek történései nyomán egyre több ismerősöm, barátom kérdezi nem kevés riadalommal a hangjában, hogy szerintem a kormány háborúba akarja vinni az országot? Nos, nemigen hiszem, talán csak önös érdekek mentén játszadoznak a tűzzel, ráadásul azért sem, mert a hazánkat védeni szándékozó katonák iránti minden tiszteletem ellenére mondom, hogy kevés lenne a hazai haderő egy háborúban edzett és állig felfegyverzett ország ellen. Jelenleg ugyanis némelyek számára a kijelölt fő ellenség Ukrajna.
   Tény, hogy bőszen fegyverkezik a világ és rendre újabb halálos csetepaték, fegyveres villongások ütik fel a fejüket a földkerekség sok táján. Negyedik éve tart a már említett Ukrajna elleni orosz erőszak, amelyben mindinkább elkötelezi magát az agresszor oldalán a magyar vezetés is, aztán ott van az izraeli-palesztin háború, India és Pakisztán hirtelen kirobbant konfliktusa és még hosszasan lehetne sorolni a békétleneket.
   A háború az emberiség természetes állapota – olvasható az interneten egy egyetemi előadás szövegében. Igaz lehet, hiszen nehezen vitatható, hogy az emberiség története úgyszólván azonos a háborúk történetével.
   A magyar békevágyók háborús félelmét tulajdonképpen a honvédelmi miniszter egy 2023-as beszédének kiszivárogtatott felvétele okozta, amelyen a katonának öltözött derék vezér vélhetően a kormány nevében arról beszél, hogy szakítanak a békementalitással, és át kell állni a háborúhoz vezető út nulladik fázisára. Jelentsen is ez bármit is. Arra mindenképpen jó volt e mondat, hogy a háborúk rémétől rettegő, maguk, gyerekeik, unokáik életéért aggódó százezrekben nagyon is erős félelmet gerjesszen. Ha ez volt a cél, akkor kigondolói közel járnak a sikerhez.
   Az emberi viselkedés elemzői közül sokan hiszik, hogy a focimeccseken a klubokhoz kötődő kemény mag tagjainak gyakran véres verekedésig fajuló összecsapásai tulajdonképpen a háborús helyzetek leképezései. Mert, ha oly buták a nemzetek vezetői, hogy békét akarnak, mint Petőfi vígeposzában A helység kalapácsa című remekműben Bagarja csizmakészítő, a béke barátja, akkor nem tehet mást a derék szurkoló, mint háborús vágyát levezeti ott, ahol tudja. De ilyenek, vagyis háborús vágylevezetők az egyes harcias videójátékok, vagy az iskola pókfoci is.
   Vannak, akik úgy vélik, hogy a következő országgyűlési választások elhalasztása érdekében kezdett mind keményebb ellenségeskedésbe a magyar kormány az ukránokkal, akiknek jelenleg pont mi hiányoztunk. Mert ugyebár, ha csak egy kis parányi fegyveres villongás, erőfitogtatás is történne, már nem lehetne választást tartani. Cicero mondta, hogy háborúban hallgatnak a múzsák. Meg – tegyük hozzá – kényszerből a szavazók is.
   Pedig én mindenképpen a béke barátjára akarok szavazni. Akár Bagarjára is.

Pár nappal ezelőttig digitálisan nagyjából biztonságban éreztem magam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az óvatosság mellett is mily könnyű bárkit rászedni. Mert hogy engem majdnem sikerült.
   Történt, hogy egy jó állapotú, de feleslegessé vált kerékpárt ajánlottam megvételre az egyik közösségi portálon. Az ára mindössze pár doboz tojás árának felelt meg, de tapasztalatból tudtam, hogy a végén örülhetek, ha valaki elviszi és nem nekem kell fizetnem érte. Volt is pár érdeklődő, mígnem a saját állítása szerint egy tőlem távoli településen élő asszony elfogadta az árat és vállalta, hogy átutalja a pár forintot, továbbá megrendeli a Magyar Posta (MPL) szolgáltatását is és másnap már el is szállítják a bringát.
   Egy szó, mint száz, hamarosan kaptam is egy értesítést – látszatra – a postától, hogy adjam meg az adataimat és még aznap este egyeztetnek velem egy másnapi szállítási időpontot. Kértek pár adatot, amellyel azonosíthatnak. Amikor elkezdtem az adatokat megadni, a harmadiknál gyanút fogtam. Hívtam a bankomat és kiderült, már volt is egy próbálkozás a számlámra belépéssel. Nem ragozom, beleegyezésemmel azonnal törölték az online hozzáféréseimet és érvénytelenítették a bankkártyámat. Másnap aztán új szerződést kellett kötnöm és új kártyát igényelnem. Mint kiderült, egy igen felkészült és rafinált adathalásszal sodort össze az élet. Azzal, hogy időben gyanakodni kezdtem károm mindössze a bankkártya gyorsított elkészítésének pár ezer forintos költsége lett, de a viszonylagos biztonságomba vetett hitem végleg odaveszett.
   Eddig nem egészen értettem barátaim félelmét a digitális világ – digitális állampolgárság, ügyfélkapu, online, vagy mobilbank, online vásárlás és társaik – szolgáltatásaival szemben, de az esetem számomra is kijózanító pofon volt. Ennek ellenére, hacsak nem akarok csalni, adót elkerülni, bevételt eltitkolni és ezért alapvető számomra a készpénz, ahogy manapság néhány fontos és gazdag ember esetében oly nyilvánvaló, továbbra is hiszem, hogy a jövőt semmiképpen sem a papír- és fémpénzek jelentik.
   Miután megégettem magam, vélhetően a jövőben a hasonló esetekben még gyanakvóbb leszek és arra biztatok mindenkit, hogy akármilyen csábító is egy ajánlat, egy lehetőség és bármilyen kedves is az alkalmi üzleti partner, azt se higgye el, amit lát. Körülnézve ugyanis azt tapasztalhatjuk, hogy a hírek nagy része álhír, a pompás kereskedelmi ajánlatok zöme lehúzás vagy átverés, a videók deep fake-ek, vagyis hamisak.
   A bizalmatlanság, ami csúnya dolog, napjainkban akár életünket, egészségünket, de leginkább a pénzünket mentheti, szóval csak gyanakodjunk bátran.

- Nézd – morogta bosszúsan feleségének egy idősebb úr – alig férünk be, pedig csak egy napig voltak zárva.
   A csütörtöki május 1-jei munkaszüneti napot követő pénteken az egyik szupermarketben még déltájban is elképesztő számú ember zsúfolódott össze és bevásárlókocsijaikkal, mint a vidámparki dodzsemekkel, folyvást egymásba ütköztek. Csak egy szikra kellett volna, hogy valami komolyabb csetepaté is kirobbanjon, de ez szerencsére elmaradt.
   Édesanyám, aki a trianoni békediktátum országcsonkító döntése után két nappal született és így a gyászos eseményekhez semmi köze sem volt, a zaklatott huszadik században sok kortársához hasonlóan diktatúrák, nélkülözések, életveszélyes időszakok sorát élte meg és így komoly tapasztalatot szerzett a túlélés terén. Ő tanított rá, hogy cukor, só, zsír és liszt mindig legyen otthon. Így aztán halála után, amikor szomorú kötelességem volt tárgyainak felszámolása, gondosan becsomagolva vagy húsz kiló cukrot találtam a lakásán, eltéve a rossz időkre.
   A hiánygazdálkodás évtizedei alatt, vagy a fejét többször is felütő, majd magát életerősen tartó infláció, a koronavírus-járvány, a szomszédságunkban zajló háborúk miatt már az én korosztályom életében is mind többször fordult elő élelmiszer-pánikvásárlás. Így nem csoda, ha az egymást követő generációk tagjaiba genetikusan is beépült a pánikvásárlás hajlama. Ez manapság nagyjából azt jelenti, hogy venni kell, ha valaminek időszakosan akár csak pár forinttal is kisebb lesz az ára, vagy félő, hogy újabb drasztikus áremelés jön, esetleg hónapokig tartó országos hiány lép fel, mint mostanában több gyógyszernél is tapasztalható. De az sem csökkentette a pánikvásárlási hajlandóságunkat, amikor olvastuk, hogy Spanyolország, Portugália egyik pillanatról a másikra teljesen áram nélkül maradt, annak minden kárával, kínos, kellemetlen és veszélyes hozadékával.
   Addig, amíg csak egy-egy háziasszonyt kap el a páni félelem, hogy kifogy valamiből és ezért, ha teheti, túlvásárolja magát, még nem oly nagy a baj, mint volt, amikor a pandémiát követően az üzemanyagok vásárlását korlátozta a hatalom, vagy amikor félnünk kellett, hogy olaj, cukor vagy vécépapír nélkül maradunk. Még élénken emlékszünk az üres bolti polcok pár évvel ezelőtti látványára.
   A szakirodalom szerint a pánikszerű vásárlás észszerűtlen viselkedés, amelynek oka a mindenkiben szunnyadó létfenntartási ösztön. Napjaink vásárlójában az üres polcok látványa pánikreakciót vált ki, de működik a csordaszellem is, amikor mások tetteit látva döntünk arról, hogy mi a helyes számunkra.
   Mindennek ellenszere a kiszámíthatóan és jól működő gazdaság, a szilárd törvények, a megélhetésre alkalmas bérek, a bőséges termékkínálat és a stabil árak.
   Amíg ezek közül több is hiányzik, rendre erőt vehet rajtunk a félelem.

Egykor május elsején az állami tévé Felvonulók kérték címen interjúkkal színesített közvetítést adott a felvonulásról, amelyben a riporterek „véletlen” módon kiválasztottakat szólítottak meg és faggatták őket, hogy mit is ünnepelnek a derék állampolgárok. S ha a soros kiszemelt szépen válaszolt, kérhetett is egy nótát, pop-, vagy rock zenekari számot, ha kifinomultabb ízlésű volt, hát egy verset, vagy színdarabrészletet.
   Május elsején egy rádióműsort hallgatva jutott eszembe a nagy kérdés, hogy vajon manapság mit is ünnepelünk e munkaszüneti napon? Könnyű rávágni, hát a munkát! Ez a nap eredetileg a munkások ünnepe volt. A mai ünnep története 1817-ig nyúlik vissza, de akkortól még nagyon sok víznek kellett lefolynia a világ nagy folyóin, míg az 1886. május 1-jén kezdődött többnapos és véres összetűzésekbe torkolló chicagói munkás szakszervezetek sztrájkja után, többek között arra is emlékezve 1890. május 1-jén a szakszervezetek és más munkásszerveződések a nyolcórás munkaidő bevezetéséért és a nemzetközi szolidaritás jegyében tömegeket megmozdító felvonulást szervezzenek.
   Ha csak a mai hazai helyzetet nézzük, aligha beszélhetünk munkásosztályról, s bár munka egyelőre van, akik jól akarnak keresni, jó a szakmájuk, ráadásul a hazainál sokszor jobb munkakörülményekre vágynak, már mind többen a határainkon túl keresik a boldogulásukat. Hiányukat Fülöp-szigeteki, vietnámi, mongol, kirgiz, ukrán és még számtalan más náció tagjai pótolják. Ők aztán mindennek nevezhetők, csak szervezett munkásosztálynak nem.
   Fogalmam sincs, hogy a mai felvonulók, ha lenne még ilyen, mielőtt valamelyik tévécsatornának nyilatkozva jutalomműsorszámot kérnének, mit mondanának a május 1-jéről, hogy az adott napon ők éppen mit ünnepelnek. Választék persze lehetne, mondjuk, hogy nem kellett dolgozni menni, vagy a gyerek születésnapja van, esetleg közeleg az asszonyé, akik egy új játék, vagy ékszer helyett egy teljes napi munkabér árát kitevő virslit kapnak kissé szikkadt kenyérrel, mustárral, meg egy kis üdítővel, sörrel valamelyik majálison. De lehetne egy olyan válasz is, hogy a bátor nyilatkozó éppenséggel hazánk 2004. május 1-jével hatályos uniós tagságát ünnepli. Igaz, ez ma kormányzatilag és állampártilag aligha méltányolható válasz lenne, nem is hallottam sokaktól, hogy 2025-ben nyilvános ezt merték volna ünnepelni. Pedig a legutóbbi felmérés szerint az állandó és erőteljes agymosás ellenére is a magyarok többsége még mindig barátsággal tekint az unióra. Súlyos kritika ez a mindezt figyelmen kívül hagyó egyszemélyi vezetőnek és az őt elvtelenül, vagyis többnyire egyéni érdekből kiszolgálóknak. Szóval itt az ideje, hogy feltegyük magunknak a kérdést, mit jelentett nekünk az idei május 1-je? Nekem például egy fárasztó, de élvezetes teniszmeccset a barátaimmal.
   És önnek?

Az ember sokszor onnan kap kijózanító pofont, ahonnan egyáltalán nem várja. S bár éppenséggel húsvét hétfőn történt velem a kijózanodás, az cseppet sem a locsolkodás okán elfogyasztott alkoholos italok után volt, amiatt ugyanis sohasem kellett fülesekre számítanom.
   Történt, hogy párommal családi látogatásra villamosoztunk a fővárosban a legendás négyes-hatoson. Metrón, villamoson, buszon nemigen szoktam leülni, hadd üljenek a fáradt, fájós lábú emberek. Az már más kérdés, hogy rendre azt tapasztalom, ezek a fáradt emberek a középiskolás-korú diákok, fiatal felnőttek soraiból kerülnek ki. De hát végül is miért ne lehetnének éppenséggel ők is fáradtak?
   Szokásomhoz híven ezúttal is megálltam, történetesen véletlenül egy csinos, a húszas évei vége felé araszoló nő előtt. Nem volt célzatos a hely kiválasztása, éppen indult a jármű és hogy el ne essek, ott kapaszkodtam meg, ahol éppen voltam. A fiatal nő rám nézett, majd mosolyogva állt fel, hogy üljek le a helyére. Köszönve szívességét nagy nehezen rábeszéltem, hogy csak üljön vissza bátran. Visszafelé is így történt ezúttal egy fiatal férfi ugrott fel és kínálta nekem a helyét.
   Nyilvánvalóan az ember tudatában egészen más kép él önmagáról, mint amit a világ lát. Miután hetente kétszer evezős gépen edzek és télen-nyáron legalább hetente további két, vagy három alkalommal pár órát teniszezem, hogy a köztes időben emelgetett kézisúlyzókról már ne is beszéljek, úgy gondoltam, más is legalább olyan jó karban lévőnek lát engem, mint amilyen fittnek én érzem magam.
   A minap egy önkormányzati újság friss száma került a kezembe és miután a propagandacélúakat leszámítva többnyire minden lap csábít, azokat legalábbis végiglapozom, hogy aztán az engem érdeklő cikkeket el is olvassam. Egy érdekes írásra lettem figyelmes, már a címe is, „Idősödj okosan”, kíváncsivá tett. A legtöbbünket, akik eljutunk egy bizonyos korba, legtöbbször olyan apróságok foglalkoztatnak, hogy mi és hol fáj, vagy, hogy az infláció hathatós segítségével szépen olvadó nyugdíjunk milyen lemondásokkal lesz elegendő a következő hónapig. Pedig közel sem mindegy, hogy hogyan öregszünk. Nagy meglepetés nem ért, az említett cikk a demencia elkerülésről szól és az aktív, sok mozgással, szellemi kihívásokkal teli életet, társas kapcsolatokat, elegendő alvást javasolja az okos öregedés szereként.
   Tény, hogy nagyon sok embernek lenne szüksége arra, hogy a 65 és 74 év közé tett idős-, valamint 75 év felett az öregkort – száz évvel ezelőtt a 65 év felettieket már aggkorúaknak mondták – hasznosan, értékesen, másokra rótt terhek nélkül töltse el. Nem könnyű megfelelni ennek.
   Kérdés persze, hogy aki korábban két végén égette élete gyertyáját és egyáltalán nem élt bölcsen, képes lehet-e okosan öregedni?
   Bizonyára, hiszen megváltozni sohasem késő.
 

Úgy tippelem, hogy az első néhány millió ember közé tartozom, akik kipróbálták a mesterséges intelligenciát. Eleinte csak a kíváncsiság hajtott és valamelyest csalódtam is, amikor például a tudós alkalmazás a nevem beírását követően 19. századbeli íróként azonosított és néhány regényt is nekem tulajdonított.
   Azóta megbarátkoztam a gyorsan okosodó és sokasodó MI-vel (vagy angol nyelvterületen: AI-jal) és rendszeres használójuk lettem. Egyelőre leginkább képeket generáltatok velük, de kértem már betegségre gyógymódot, sőt ételreceptet is, és el kell ismernem, mind kiterjedtebb, pontosabb tudással rendelkeznek a mesterséges intelligenciák. Informatikus fiamnak javasoltam is, hogy legyen egy B terve arra az esetre, ha belátható időn belül elveszi a munkáját az MI.
   A minap Bill Gates, a Microsoft alapítója nyilatkozott úgy, hogy a mesterséges intelligencia forradalma alapjaiban alakítja át a világ gazdaságát, és mindössze három szakterületet tudott említeni, amelyek esetében szerinte a gépek nem tudják átvenni az emberek helyét. Valószínűleg a hivatása is mondatta vele, hogy bár a gépek képesek lesznek programokat írni, de közel sem tökéleteseket, vagyis ott szükség lesz az emberi tudásra. Ahogy szerinte az energiaszektor egyes területein is kellenek majd még az emberek, úgy a biológusokra is szükség lesz.
   Hogyan is kételkedhetnénk egy ekkora szaktekintély előrejelzésében, hiszen, ha valaki, hát ő biztosan ezerszeresen többet tud a digitális világról, mint az egyszerű felhasználók tömege. Mégis számomra csalódás a véleménye, én ugyanis arra gondoltam, hogy egy kőműves, asztalos, szakács, óvónő gondos ápoló, vagy orvos helyét sohasem veheti majd át teljesen egy mesterséges intelligencia. Bár nyilvánvaló, hogy miközben már 3D-ben házakat is lehet nyomtatni és az MI vezérelte gépsorok bármit képesek gyártani, vagy a robotok segítette sebészi munkában egy idő után már talán az orvos lesz a kisegítő a gép mellett, mégis számtalan olyan szakma létezik, amelyben az emberi kézügyesség, felhalmozott szaktudás és kreatív gondolkodás elengedhetetlen marad.
   Annak ellenére, hogy rendszeres használója vagyok az MI-nek, elrettent az a világ, amely egyre markánsabban körvonalazódik. Szinte észre sem vesszük és már kikerülhetetlenül használói vagyunk e technológiának. Az idősebbeknek talán nem kell aggódniuk, hogy hogyan fognak emellett élni, de gyerekeink, unokáink már egy, a nem is oly rég még a fantasztikumok körébe tartozó, de valósággá váló világban kényszerülnek majd létezni, boldogulni. Nyilván akkor is lesz élet a Földön, ha mindent az MI (AI) irányít majd, de mint látjuk, ma még egy Bill Gates-i elme is csak találgat minderről.
   Azt hisszük, hogy még van időnk addig, pedig a mesterséges intelligencia már a ma valósága.

Szeretem a zöldségeket, gyümölcsöket, különösen a tésztákat és ha el is élnék ezeken, vágyom időnként egy finom pörköltre, sült húsra és az egészségtelennek kikiáltott rántott húsokat is nagyon kedvelem. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy felvágottakon kívül olykor napokig nem eszem húst. Különösen amióta nagyjából megfizethetetlenné nőttek az éttermi árak – pedig nagyjából tizenkét éves koromtól vendéglőkben ebédeltem –, és emiatt elkezdtem magamra főzni.
    Az ember sokféle növényi és állati eredetű alapanyag elfogyasztására képes és van is igénye ezekre, mégpedig igen szélsőséges távlatok között. Egy délkelet-ázsiai, vagy afrikai ember számtalan olyan állatot, rovart, növényt hajlandó, sőt szeret megenni, amelyeket egy nyugati a szájába nem venne. Ahogy a jeges vidékeken élő eszkimók – inuitok – étrendje is kicsapná a legtöbb európai embernél a biztosítékot.
   Aztán vannak, akik imádják a húst, és vannak, akik ilyen-olyan megfontolásból csak növényalapú ételeket hajlandóak enni. És élnek közöttünk sokan, akik ugyan ennének húst akár naponta is, de örülnek, ha télen valamennyire fűteni, világítani tudnak, kifizetni a közköltségeiket, megvenni a gyógyszereiket. Így aztán esznek, amire még telik és az ritkán húsféleség.
   Mint az egy uniós felmérésből kiderül, az alacsony jövedelmű háztartások közül különösen nagy arányban vannak olyanok, ahol kétnaponta sem kerül hús-, vagy halétel az asztalra. Az Eurostat, az Európai Bizottság egyik főigazgatósága folyamatosan elemzi az európai országok lakosságának anyagi helyzetét. Figyelik azt, hogy az egyes háztartások be tudják-e fizetni a számláikat, fel vannak-e készülve kisebb-nagyobb váratlan kiadásokra, képesek-e pótolni az elhasználódott ruhadarabjaikat. Azt is mérik, hogy a háztartások hány százaléka engedheti meg magának, hogy kétnaponta húst vagy halat, de legalább ezekkel megegyező tápértékű vegetáriánus ételt egyenek. Míg az EU-átlaga 9,5 százalék, nálunk a lakosság 14,7 százaléka nem teheti ezt meg.
   A medián bér 60 százaléka alatti jövedelemmel rendelkező magyar háztartások csaknem 45 százaléka nem engedhet meg magának megfelelő étkezést, ezzel nálunk a negyedik legrosszabb a helyzet az Európai Unióban. Csak a románok, bolgárok és szlovákok előznek meg bennünket a rosszban.
   Magyarországon a friss adatok szerint minden ötödik egyedül élő idős ember ilyen helyzetben van. És akkor még szót sem ejtettünk a gyermekeket nevelő, kis jövedelmű családokról, a nyugellátásból élők infláció miatti rohamos elszegényedéséről, a megállíthatatlan pénzromlást csak lemaradva követő fizetésekről.
   A rendszerváltás előtti Magyarországon senki sem éhezett, a hús megfizethető volt, a legtöbben naponta is ehettek húsételt. Az adatok szerint mára mindez sokaknak megfizethetetlen luxussá vált. 

Nagyjából én is úgy vagyok vele, ahogy bizonyára olvasóim többsége. Számtalan olyan élelmiszert kedvelek, amelyektől a modern kori kutatások elrettentenek. Szakemberek sora riogat a fogyasztásukkal járó rettegett betegségekkel. Pedig vessenek meg érte, szeretem a párizsit, virslit, kolbászt, szalámiféleségeket, gyakran veszek készételt, olykor fagyasztott pizzát, zsiradékként kenyérre majonézt, és rendszeresen iszom 3:1-ben kávét, pedig ezek mind ultrafeldolgozott élelmiszerek, sok sóval, zsírral, cukorral, e-betűs adalékokkal, meg ki tudja még mikkel.
   Olvasom persze én is, hogy milyen komoly veszélyeket rejt magában az ultrafeldolgozott élelmiszerek fogyasztása. Csak egy-két példa: a ráktól az agyi kapacitáscsökkenéséig, az elhízástól, a szív és érrendszeri bajokig, cukorbetegségig jöhet bármi. Persze az ember nem fogyaszthat minden nap a kertjében maga által, ellenőrzött módon termelt zöldségeket, gyümölcsöket, nem vághat csirkét vagy sertést, mert a legtöbb embernek nincs is kertje. Akiknek meg van, azok sem mind érnek rá csak ezzel foglalkozni, vélhetően velem együtt igen sokan nem is értenek hozzá.
   Marad hát a feldolgozott, sóval, füsttel, gyümölcssavval tartósított és az ultrafeldolgozott, adalékanyagok sorát tartalmazó élelmiszerek bolti beszerzése. És miután olyan értékálló a jó magyar forintunk, amilyen, a legtöbben nagyon is megnézzük, mire költünk a boltban, van-e olcsóbb abból a portékából, ami némi megalkuvással elfogadható olyan jónak, mint a drágább. Meg aztán be kell látnunk, szeretjük, ha mindig van az az élelmiszer a megszokott üzletben, amit kedvelünk, legyen tél vagy nyár. Ez viszont megint csak megalkuvásokkal jár, ahogy a hosszú eltarthatóság, fogyaszthatóság is. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy több mint nyolcmilliárd éhes szájat nem lehet kizárólag természetes eledellel etetni. Annyi ugyanis egészen egyszerűen nem termelhető meg, nem tárolható. Marad hát az ultrafeldolgozás.
   Mindezek után igen nagy örömmel olvastam arról a kutatásról, amely azt bizonyította, hogy nem leszünk feltétlenül egészségesebbek, ha elkerüljük az ultrafeldolgozott élelmiszereket. A táplálkozástudomány szakemberei szerint ugyanis a tápérték sokkal fontosabb, mint a feldolgozottság mértéke. A kutatók mindennek bizonyítására két különböző étrendet állítottak össze. Az egyikben a kalóriák 20, míg a másikban 67 százaléka származott ultrafeldolgozott élelmiszerekből. Egészséges táplálkozási mutatójuk viszont megegyezett, mindkettő 43-44 pontot ért el a 100-ból. 
    Mostantól tehát már nem lesz lelkifurdalásom, hogy gyilkolom magam, ha párizsis kenyeret, kolbászos rántottát, vagy ki tudja miből összeállított, de nagyon finom húskenyeret, májkrémet eszem. Egye hát ezeket bátran ön is.
   Végül is egyszer élünk, nem?
 

Régen túl vagyok már azon, hogy folyamatosan aggódjam valamiért. Nem mondom, családom tagjainak sorsa engem sem hagy túlzottan nyugodtan, hiszen oly sok veszély leselkedik ma ránk. Páromat, ahogy magamat is azzal szoktam nyugtatni, hogy ráérünk akkor idegeskedni, ha baj van és különben is, a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk. Vagyis előre igen ritkán lehet bármit is megoldani. Talán csak megelőzni lehet, bár az sem igaz mindenre.
   E felfogásom ellenére, vagy éppen ezért nagyon is érdekelt, hogy vajon honfitársaim miért aggódnak leginkább. Segítséget az IPSOS ezirányú felmérése adott, amelyből első látásra is kiderült, az egészségügy állapota okozta aggodalomban a legelsők vagyunk a felmérésben részt vett 29 ország lakosai közül. Ez persze még csak magyarázatra sem szorul, hiszen előbb vagy utóbb mindenki találkozik az egészségügyi ellátórendszerrel és tapasztalja, amit tapasztal. A várólistákat, a kórházi állapotokat, a hónapokkal későbbre kapott vizsgálati időpontokat, a túlzsúfolt betegvárókat, a gyógyszerek szépen hízó árait és így tovább. Sokan inkább nem is mennek orvoshoz és ezzel aztán jól meg is büntetik, na nem a rendszert, csak magukat.
   Második legaggodalmasabb állapotunk okozója az infláció. Sokaknak egész életük munkája után öregkorukra félretett pénzük olvad el a tavaszi hó gyorsaságával. Vagy fél hónap alatt a fizetésük, nyugdíjuk. Vigaszként láthatjuk vezetőink és családjaik, továbbá cimboráik elképesztő gazdagodását.
   Az említett kutatás címe: What Worries the World, vagyis Mi aggasztja a világot? A cég több mint egy évtizede teszi fel ugyanazokat a kérdéseket, amelyre Magyarországról ezúttal félezernél is többen válaszoltak és így a 75 év alattiak szempontjából ez reprezentatívnak tekinthető. Ahogy az is, hogy a vizsgált államok között Magyarországon messze a legnagyobb az aggodalom az egészségügy helyzete miatt és az elmúlt évhez képest 6 százalékkal még nőtt is azok száma, akiket aggaszt mindez. Láthatóan csak a kormányfőt és az állampárt képviselőit nem, ahogy az irántuk mélységesen elkötelezett híveiket sem.
   A megkérdezett magyarok 82 százaléka mondta azt, hogy az országban rossz irányba mennek a dolgok, bár még mindig van 12 százaléknyi hazánkfia és -lánya, aki elégedett. Meglehet persze, hogy ők is morognak, amikor vásárlásaik alkalmával ugyanazokért a termékekért hétről hétre többet fizetnek. Büszkék csak arra lehetünk, hogy sok élelmiszer árának tekintetében már csak a hátunkat nézhetik nyugati barátaink. Ha másban aligha, ebben legalább lehagytuk őket. Bár ez sajnos még viccnek is rossz.
   A felmérés kérdéseiben szerepelnek olyanok is, mint a bűnözés és erőszak, munkanélküliség, migráció, társadalmi feszültségek, a környezet állapota. A kínálat hatalmas. Van aggódnivalónk bőségesen.

A szexuális másság engem egyáltalán nem zavar. Tudomásul veszem, hogy vannak emberek, akik úgy születtek, hogy e téren mások, mint a nagy átlag. Nem zavar például a homoszexualitás sem, de ezzel szemben van egy elvárásom is: ne kelljen néznem. Vagyis tőlem mindenki azt szeret, akit akar, ugyanis nekem ehhez semmi közöm sincs.
   Azt, hogy ne kelljen néznem, leginkább azért mondom, mert talán a politikai korrektség (PC) miatt, vagy a diszkriminációellenes woke mozgalom okán egyre több film alkotói érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy filmjükben legyen egy többnyire homoszexuális, vagy leszbikus vonal, amelyet követhet a néző. Családunk előfizetett az idehaza legerősebb streaming szolgáltatásra, amelyen filmeket, sorozatokat lehet nézni. A cég műsor- és üzletpolitikájának része lehet, hogy az egyes társadalmak valamennyi rétegét megcélozzák és ezért szép számmal akad olyan film a kínálatukban, amely a szexuális mássággal élők cselekedeteit is tartalmazza. Azt tapasztalom, hogy mind több e párok intim jelenete és ezzel máris ott tartunk, hogy én ezt nem akarom nézni. Ahogy az utcán sem.
   Hazánkban több kutatás is foglalkozik a szexuális mássággal élő emberekkel, a társadalmon belüli arányukkal. Úgy gondolom, hogy a valós számot nagyjából csak megbecsülni lehet, hiszen a korábban meglévő és a kormányzat által felkorbácsolt ellenérzések, indulatok miatt is sok a titkolózó e téren. Kevesen vállalják ugyanis az esetleges kiközösítéseket, szóbeli, vagy tettleges bántalmazásokat. Egy 2023-as felmérés szerint az LMBTQ emberek aránya Magyarországon a 16-74 év közöttiek között 7 százalék. Ez nagyjából félmillió polgártársunkat jelenti.
   Egy harminc országra kiterjedő másik kutatás szerint a felnőtteknek átlagosan 9 százaléka vallja magát az átlagtól eltérő szexuális identitásúnak, és ők elsősorban a fiatalabb generációhoz tartoznak. Sőt, talán a dac is mondatja velük, sokfelé a Z generáció tagjai sorában jelentős növekedést regisztráltak a biszexuálisok számában. Tény, hogy foglalkozni kell a helyzettel, de a diktatúrák és az abba az irányba erősen igyekvők, mint például hazánk vezetője is sokkal több energiát fecsérelnek a tiltásokra, az általuk csak gender ügyként emlegetett jelenségre, mint kellene.
   Nem vagyok híve a szexuális másságot felvállaló felvonulásnak, nem nézem és nem is veszek részt rajta, de sohasem tiltanám be. Tiltakozom tehát a szokott módon mindenféle társadalmi egyeztetés, hatástanulmány nélkül egy nap alatt átvert törvény ellen, amely elsőként a Pride betiltásával jár, de nem mellesleg az összes, a hatalomnak nem tetsző gyülekezési jogot is sérti.
   Mondhatjuk mi, akiket a Pride betiltása nem érint, hogy nincs közünk hozzá. De ma ezeknek az embereknek a jogait sértik, lehet, hogy holnap mi jövünk.
   Ön és én.
 

Pár évvel ezelőtt egyszer már jól felidegesítettem magam. Olyannyira, hogy aludni is alig tudtam. Akkoriban derült ki számomra, hogy a Hold, meglehetősen hűtlen módon szökik tőlünk, menekül a Földünktől. Első látásra nem tűnt veszélyesnek a dolog, hiszen ahogy a tudósok kiszámolták, a Hold jelenleg évente csak 3,81 centiméterrel távolodik el a Földtől. De teszi ezt rendületlenül. Hát hova vezethet az ilyen alamuszi távozás?
   Akkoriban elgondolkodtam, hogy mi lesz a családommal, barátaimmal és – jólelkű ember lévén – még az is, hogy mi lesz az emberiséggel, ha végképp meglép a Hold? Mert ma még kevesebb mint négy centi a lopakodó távolodás, de ha a Holdunk vérszemet kap, és ráadásul egyre kevésbé lesz rá hatással a Föld tömegvonzása, elkezdhet nagyobb lendülettel távolodni. Hogyha csak így maradna, ami persze abszolút megengedhetetlen, akkor is röpke százezer év alatt már több mint 38 kilométerre futna tőlünk. Igaz, ez még mindig nem túl tragikus, ha azt nézzük, hogy jelenleg 384 ezer kilométerre van tőlünk a poros felszínű égitest, de, mint tudjuk, az ördög nem alszik.
   Na mármost mindez időben viszonylag távoli lehetőség a pusztulásunkra, de miután pár év alatt végre úgy-ahogy megbarátkoztam a Hold ügyével, máris jött az újabb csapás. Ahogy az a LiveScience tudományos portál minapi cikkében olvasható, a Föld tengelyének Naphoz viszonyított dőlésszöge nem állandó, és ennek a változása irányítja a bolygó jégtakaróinak mozgását. Mint a cikk olvasói azt egy új kutatás eredményéből megtudhatták, a tengely mozgása váltotta ki az elmúlt 800 ezer év nyolc jégkorszakának kezdetét és végét.
   Sejthető, hogy most egy rossz hír jön. A kutatók az adatokból ugyanis azt is kiszámolták, hogy jelenleg hol tartunk a jégkorszakok ciklusában. Kiderült, hogy 10-11 ezer év múlva máris esedékes lesz a következő kegyetlenül hideg időszak. És ha ez önmagában még nem lenne eléggé félelmetes, azt is jelezték, hogy számításaik szerint nagyjából 80 ezer évig fog tartani.
   Mindez a jelenlegi egyre keményebben izmozó és egymással versenyt fegyverkező országok világháborús fenyegetése mellett is figyelemreméltóan aggasztó. Hát még, ha esetleg számítási hiba miatt hamarabb következne be mindaz, amiről fentebb szó volt, és nem tízezer, hanem már ezer év múlva fagyoskodni kezdenénk. Vagy, ha az emberi tevékenységek miatt ránk tört klímaváltozás minden tudósi számítást felrúgna és nem megfagynánk, hanem megsülnénk pár év múlva? Számomra a háború, a fagyhalál, vagy élve megsülés közül egyik sem vonzó.
   Bár, lehet, hogy mégis a jégkorszak lenne a legjobb rossz. Az tűnik ugyanis egyelőre a legtávolibbnak és addig még törhetjük a fejünket, hogy hogyan tovább.
   És ha közben kitör a világbéke, hát egy gonddal kevesebb.

– Idejét sem tudom már, hogy mikor kellett céget alapítanom – mondta ügyvéd ismerősöm –, pedig évekig ezek jelentették a legtöbb munkát. Mostanában leginkább csak adásvételek, egy-két válás kerül hozzám és ahogy hallom, nincs ez másként a kollégáimnál sem.
   Mindez elsősorban a polgári törvények alá eső ügyekre igazak, a büntetőügyekre szakosodott ügyvédek nemigen szenvednek munkahiányban. És ahogy látjuk a kormányzat hirtelen ötlettől vezérelt, kapkodó, egyik napról a másikra történő, mindenféle társadalmi egyeztetést, hatástanulmányt nélkülöző törvénykezését, a munkájuk tovább fog szaporodni.
   Nem is oly régen még erősen tartotta magát az a felfogás, hogy egy ország gazdaságának motorja a kis- és középvállalkozások (kkv-k) tevékenysége. Ha egy kicsit kutakodunk a neten, láthatjuk, hogy ez valóban így volt még egy évtizeddel ezelőtt is. De a Covid-járvány okozta sokkból is idehaza a gazdaság élénkítését a hozzá nem értés, a politikai haszonszerzés és legelsőként tapasztalhatóan a rokonok, barátok, csókosok helyzetbe hozása, a nagy állami pénzekkel kitömése jelentette és jelenti ma is. A nép egyszerű gyermeke ezt mellőzve mindenféle választékosságot, kifinomultságot, egyszerűen csak lopásnak nevezi.
   Nyilván a gazdaság szereplőinek arra is van kifejezésük, hogy ma általában egy akárcsak közepes vállalkozás sem rúghat labdába a közbeszerzéseknek nevezett pénzkihelyezések, vagyis állami megrendelések során. Hiába pályázik ugyanis, azt nagy biztonsággal tudhatóan egy erősen körülírható, megbízható és az állampárthoz közeli, a hatalomhoz végtelenül lojális üzleti, vállalkozói kör kapja meg. A kis- vagy középvállalkozásoknak meg marad a győzteseknél kuncsorogás alvállalkozói munkákért, az asztalról lehulló aprópénzért, hogy életben tudjanak maradni.
   2023-ban egy, a kkv-k helyzetét megerősíteni szándékozó miniszteriális akcióterv adatai szerint az előző évben mintegy 900 ezer vállalkozás működött hazánkban. E dokumentum keletkezésének évében ugyanakkor nem kevesebb, mint átlagosan 103 vállalkozás szűnt meg. Naponta! Ezek java része a már említett kis- és középvállalkozások soraiból került ki.
   A számok mögött emberi sorsok, családok megélhetése áll. Azok az alkalmazottak, akik alól kifogy a vállalkozás, akik egyik napról a másikra munkanélküliek lesznek, vagy pályát kell módosítaniuk, nehezen élik meg mindezt. Ahogy azt is, hogy multicégek uralnak mindent és a már említett kedvezményezett hazai milliárdosok vállalkozásai, vagy éppen kelet-ázsiai akkumulátorgyárak, összeszerelő üzemek, ahol szívesebben foglalkoztatnak harmadik világbeli munkásokat, mint magyarokat, mert – állítólag – igénytelenebbek.
   Céget alapítani manapság jó kis kalandnak tűnik. Ahogy kalandvágyból itthon maradni, itt boldogulni is. 

Zsuzsi és János idén lenne hetvenéves. Az ikrek 1955-ben életképes koraszülöttként látták meg a napvilágot Budapesten, hogy aztán életük végéig kegyetlen utat járjanak be. A fővárosi Baross utcai klinikán születtek, onnan, ki tudja miért, négy nap múlva nagy hirtelen egy rázós mentővel Csepelre szállították őket.
   Örök titok marad, hogy a neves fővárosi kórházból miért kellett Csepelre kocsikázni a testvéreimmel. Tény, hogy ott mindketten sárgaságot kaptak, majd a kiadott papírok szerint nyolc nap szenvedéssel teli élet után agyvérzésben elhunytak.
   Mindez nyilván a mi családunk megemészthetetlen tragédiája, sok hasonló eset volt előtte és utána is. Ha ma elégedetlenek vagyunk az egészségüggyel, érdemes belegondolni, hogy a háború után tíz évvel milyen kevés orvos volt az országban. A zsidó orvosokat munkaszolgálatra, haláltáborokba vitték, ahonnan zömében nem jöttek vissza. A harcképes doktorok jó része a fronton volt és ha életben maradtak, harcoltak, vagy a roncsolt, csonkolt testű katonákat próbálták e világon tartani, hogy aztán a szerencsés életben maradottak – akkori szóhasználat szerint – nyomorékokként éljenek, amíg sikerül nekik. Nem volt jobb a szakképzett nővérek helyzete sem.
   A minap a Velencei-tó északi oldalán egy olyan helyen jártam, ahol nagyon sok évig oktattam, neveltem, faragtam emberré és élsportolóvá a tanítványaimat. Aztán évekig nem mentem arra, nem esett jól, mert szerettem azt a korábbi életemet. S bár magam döntöttem az edzői munkám befejezéséről, akkor is nosztalgikusan fájdalmas volt a visszaemlékezés.
   Amit sok év után most ott láttam, már köszönőviszonyban sincs a múlttal. Az egykori puritán sporttelepünk helyén az evezős és kajak-kenu pálya mellett a parton egy modern sportközpont épült fel. Ahogy a kietlen februári hidegben sétáltam a kerítés mellett, hogy bekukkantsak az egykor oly jól ismert területre, a változásról elmélkedtem. Arról is, hogy vajon Zsuzsi és János micsoda változásokat élhetett volna meg, ha a sorsuk úgy lett volna megírva.
   Párom gyakran panaszolja, hogy ma már oly gyorssá vált a változás, hogy az szinte követhetetlen. És nem csak a jogban, ahol ő is teszi a dolgát és ahol például csak 2023-ban 1567 új jogszabály jelent meg. De minden más is változik, amelyhez az idősebbek egyre nehezebben alkalmazkodnak. Küzdeniük kell a dolgok megértésével az orvosi ellátásuk, banki dolgaik, a hivatalos ügyeik internetes intézései terén, hogy csak néhányat említsek. Mert hol volt mobiltelefon, világháló, mesterséges intelligencia, elektromos autó és digitális állampolgárság az első negyven-ötven évükben? Még csak a képzeletükben sem. Nem tudom, hogy Zsuzsi és János hogyan élte volna meg mindezt.
   Helyettük is igyekszem hát úszni a mind sodróbb árral, alkalmazkodni és elfogadni, hogy a változás örök.

Szívesen nosztalgiázunk, ha már végképp elegünk van a mából. Sóhajtva gondolunk vissza a régmúltba, hogy akkor minden jobb volt. De vajon igaz ez, vagy csak a kopó emlékezet teszi szebbé a régi időket? Aki végigélte a háború utáni Magyarország különféle korszakait, visszatekintve elálmélkodhat azon, hogy hányféle éra elvárásai közepette volt szerencséje létezni, alkotni, vagy éppen szenvedni. Volt itt véres és kevésbé véres diktatúra és volt hazánk a legvidámabb barakk is. Volt befuccsolt új gazdasági mechanizmus, voltak kegyeltek és üldözött rendszerellenesek, volt szamizdat és hivatalos pártpropaganda, teljes foglalkoztatottság alig fizetéssel, de volt mit enni.
   Készült egy szociológiai kutatás arról, hogy a különböző korosztályok tagjai hogyan gondolkodnak az elmúlt évtizedekről és vajon melyik korszakot tartják a legkellemesebbnek. Az Europion piackutató munkatársai a kollektív nosztalgiára voltak kíváncsiak. A kutatás alapkérdésének lényege megfogalmazható úgy is, hogy régen valóban minden jobb volt? Bár az, hogy kinek volt régen valami jó, az nagyon is függ attól, hogy ki hány éves, mikor és mit élt meg, mennyire függött attól a korszaktól és így tovább.
   Csak hogy érthető legyek, a minap hallgattam egy mindössze huszonöt éves fiatal újságírónőt, aki egy kétmilliós nézettséget jóval meghaladó tényfeltáró filmet készített kollégáival együtt az ország egyszemélyi vezetője vejének gazdagodásáról és elmondta, hogy a dokumentumok, filmrészletek felkutatása során számára – miután csak 10 éves volt, amikor a jelenlegi rezsim hatalomra került – minden újdonság volt. Gyerekként, fiatal lányként sok minden foglalkoztatta csak éppen a politika, vagy a gazdaság pillanatnyi állapota nem.
   Visszatérve a kutatáshoz, az három szinten történt. Az egyik kérdései az általános társadalmi berendezkedés, a politikai, gazdasági rendszer és a társadalmi alapértékek voltak. A második szintet a mindennapos boldogulási- és karrierlehetőségek, míg a harmadik témáit a kultúra, zene, sport és divat jelentették.
   Az talán nem meglepetés, hogy korosztályonként más és más volt a legjobbnak tartott évtized. Nem meglepő például, hogy a 16-29 éves korosztály tagjainak majdnem fele az ezredforduló óta eltelt időszak egyik, vagy másik évtizedét tartja ebből a szempontból a legjobbnak. A 60 év felettiek több mint fele a rendszerváltás előtti évtizedek társadalmi értékeire emlékszik vissza a legszívesebben. A politikai rendszer megítélésében az 50-59 éves korcsoport 40%-a a 80-as évekre, a 60 évnél idősebbek többnyire a 70-es és a 80-as évekre emlékeznek vissza jó szívvel. Sőt, az utóbbiak 56%-a szerint a 70-es, 80-as években volt a legjobb hazánk gazdasági teljesítménye. A legtöbbeknek alighanem az az időszak volt a legjobb, amikor fiatalok voltak.
   De akkor tényleg minden jobb volt?

- Mit akar tőlem, mit gondol, ha rám mászik hamarabb ér a pénztárhoz? Arra nem gondol, hogy megsérti a szuverenitásomat?
   Nemigen szoktam figyelni a szupermarketben a nagy ritkán felcsattanó vitákra, megvan mindenkinek a baja, én is elgondolkodva várom, hogy a heti bevásárlásom portékáit a futószalagra tehessem. Ezúttal sem foglalkoztatott a közvetlen előttem nyomakodó idősebb úr és tapasztaltabb korú nő vitája. Ha beleszólok kettőjük ügyébe, a hölggyel értek egyet, engem is zavar, ha a mögöttem idegeskedő izgalmában bökdösi a hátamat, de nem tettem. Igazából a szuverenitás szóra kaptam fel a fejem.
   A szuverenitás mifelénk mostanában vezérlő elv és hívószó lett, használja minden kormánypárti politikus, ha beleillik a beszédébe, ha nem. De kell, muszáj is használnia, a főnöke vagy a fő propagandista most ezt találta ki jelszóként, miközben tudjuk, hogy cseppet sem vagyunk szuverének, hiszen földrészünk keleti részétől politikailag, Ázsia legnagyobb államától kereskedelmileg, pénzügyileg tette függővé hazánkat a jeles egyszemélyi vezetőnk.
   Érdemes a szuverenitás fogalmánál egy kicsit elidőznünk. A szó eredeti politikai jelentése: önállóság, függetlenség, képesség az önálló hatalomgyakorlásra. A jogban a kifejezés a természetes vagy jogi személy kizárólagos önrendelkezési jogát jelenti, vagyis a külső kényszer nélküli cselekvést. Ha ez utóbbira gondolunk, máris értelmet nyer az asszony pénztár előtti kifakadása a szupermarketben.
   Azon érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon mint természetes személyek, mennyire vagyunk, lehetünk szuverének? Vajon a törvények, szabályok, elvárások, társadalmi kívánalmak közepette mekkora az egyén szabadsága és az önrendelkezése? Vajmi csekély és az is igen szűk mezsgyén mozog. Egyetlen társadalom, jogállam, szervezet, intézmény sem működhet szabályok nélkül. Ugyanígy a magánéletben a családoknak, baráti társaságoknak is megvan a maguk számtalan elvárása, szabálya, amelyet apró korunktól próbálunk elsajátítani. Akiknek ez sikerül, törvénytisztelő, családszerető, baráti körökbe illő emberek lesznek, a többiek a deviánsok, vagyis a társadalmi normákat tagadók. De ettől persze még ők sem szuverének, legfeljebb kellemetlenek, törvénysértők, bűnözők, a többségi társadalom számára nemkívánatos személyek.
   Ezek után felmerül a kérdés, hogy a globális világunkban lehet-e állam vagy egyén egyáltalán szuverén? Ki kell mondanunk: aligha. Mert bezárkózhat egy ország a maga világába, lezárhatja a határait, de akkor a lakosai éhezni fognak, a gazdaság, kereskedelem alig működik, ahol meg egy diktátor határozza meg az egyének sorsát, ott végképp alig értelmezhető a függetlenség fogalma.
   A nyomulóktól ezek alapján legfeljebb csak annyit érdemes kérni, hogy álljon már távolabb tőlem, jó ember!

Több mint négy végigdolgozott évtized után sokan gondolnak arra, hogy talán ideje nyugdíjba vonulniuk. Van, amikor a cég is segít ebben, időben jelzik a vezetők, hogy hadd jöjjenek a fiatalabbak, máskor meg a munkavállalónak lesz elege a stresszből, macerákból, növekvő elvárásokból.
   Aki visszavonulni készül általában elképzeli magának a majdani nyugdíjas létét. Vannak, akik tervezik, hogy a nyugdíj mellett is visszajárnak majd dolgozni a cégükhöz, vagy éppen valahol másutt vállalnak feladatot, másoknak meg úgy kell a további rendszeres munka, mint púp a hátuk közepére. Aztán persze az élet felülír sok mindent. A dolgozni vágyóra sokszor már nem tartanak igényt, aki meg csak nyugalmat akar, nem tud megélni a nyugdíjából.
   Különösen annak ismeretében jelenthetjük ki ez utóbbit, hogy a nyugdíjszakértők szerint is erősen romlik a nyugdíjasok helyzete Magyarországon. Egyre több a viszonylagosan, vagy ténylegesen is szegény idős ember. Egy közelmúltban megjelent szakértői vélemény szerint hazánk kormánya a GDP arányában bántóan keveset költ a nyugdíjakra. Az EU-átlag közel 13 százalék, mifelénk meg jelenleg alig 7,5 százalék. De nem csak az uniós átlagtól vagyunk oly messze, mint volt egykor Makó vitéz Jeruzsálemtől, az OECD-országok között is a legalacsonyabbak közé tartoznak a hazai időskori ellátások.
    Mindennek következménye, hogy minden harmadik magyar nyugdíjast a szegénység, minden hatodikat a mélyszegénység réme fenyegeti. És akkor még arról nem is szóltunk, hogy a kormány által inflációkövetőként emlegetett évenkénti nyugdíjemelés igen távol van az idősek által vásárolt élelmiszerek, gyógyszerek, szolgáltatások árainak inflációjától. Növeli a nyugdíjasok széles körének leszakadását, elszegényedését az is, hogy a régebben nyugállományba kerültek messze rosszabb feltételekkel kezdték meg nyugdíjas életüket, mint a friss nyugdíjasok.
    A kormányok, ahogy azt évtizedek óta látjuk, úgy félnek a nyugdíjreformtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Pedig a szakértő szerint a megoldás kézenfekvő lenne. A kisebb nyugdíjak nagyobb arányú vagy nagyobb összegű emelésével lassítani lehetne az elszegényedést, illetve a jelenlegi határtalan felső összeg korlátozásával csökkenteni a kiadásokat.
   2025-ben az „inflációkövető” nyugdíjemelés mindössze 3,2 százalék volt, ami a százezer forintos vagy akörüli nyugdíjak esetén még egy negyed hétvégi bevásárlásra sem elég. Nem véletlen, hogy idős magyarok tömege táplálkozik egyre rosszabbul, nem veszi meg a szükséges gyógyszerét, fázik a saját lakásában és világít egy gyertya fényét alig lepipáló lámpával, csakhogy ki tudja fizetni a kötelező költségeit. Ha a döntéshozóknak is tartaniuk kellene attól, hogy aligha tudnak majd megélni a nyugdíjukból, sokkal érzékenyebbek lennének a döntéseik során.
   De ettől, úgy tűnik, nem fáj a fejük.

Egykor, midőn az emberre rátört a krónikus munkaundor, vagy túl sokat zaklatta őt a főnöke, hogy ne késsen, dolgozzon már keményebben, netán a sógornak kellett segítenie a házépítésnél, elsétált a körzeti orvoshoz, a bejárat előtt felöltötte fájdalomtól szenvedő arcát, beült a többi beteg, vagy szimuláns közé, hogy a sokat látott doktor együttérzően kiírja pár nap táppénzre. Nem volt ez általános, de nem is volt ritka.
   Aztán nagyot változott a világ, a régi beidegződések hamar elsorvadtak és a már többnyire magánkézben lévő vállalkozásokban nemigen nézték jó szemmel a tulajdonosok a lógósokat. De megváltozott a háziorvosok hozzáállása is a képzelt, vagy színlelt betegekhez, már nem volt olyan könnyű betegállományba kerülni. Akik pedig sokat hiányoztak a munkahelyükről, meglehetősen hamar kipenderültek onnan. Mind gyakoribbá vált, hogy az állását féltő valódi beteg is egészségesnek, munkaképesnek vallotta magát.
   Napjainkban Magyarországon influenzajellegű vírus betegíti meg tömegesen az embereket. Amikor e sorokat írom, egy hét alatt majd’ 70 ezren fordultak kórjukkal orvoshoz. És ha közülük sok beteg nem is kéri betegállományba helyezését, nyilván szép számmal maradnak otthon is. Az uniós országok mellett az üzleti és tőkepiaci eseményekre koncentráló Bloomberg Norvégiát, Svájcot, Izlandot is vizsgáló felméréséből kiderül, hogy Norvégiában a munkahelyi hiányzások száma a legmagasabb. Az adatokból megtudhatjuk azt is, hogy mi, magyarok, a huszonöt vizsgált ország polgárai között a második legegészségesebbek vagyunk. Vagy nem. Mindenesetre betegszabadságra nemigen megyünk.
   Azt, hogy a norvégok szívesen maradnak otthon egy kis köhécselés miatt is, nagyban elősegíti, hogy az állam nagyvonalúsága miatt arrafelé a munkavállalók egy évig a teljes fizetésüket kapják. Amiatt pedig, hogy Európa-szerte romlik helyzet és mind többen maradnak otthon, ha valamiféle bajukat érzik, a szakemberek a stresszt, az öregedő munkavállalókat, a mentális egészség iránti nagyobb tudatosságot és a Covid-járvány utóhatásait is okolják. Az OECD átlaghoz, az évente 14 nap táppénzhez viszonyítva, a norvég munkavállalók a leginkább ágynak dőlők, ők ugyanis 27,5 nap betegszabadságot vesznek ki egy év alatt, míg a legkevesebbet, mindössze csak 1,4 napot a görögök. És lássunk csodát, az egészséges – vagy munkájukat féltő? – görögök után mi vagyunk a leginkább szorgalmasak, mert a második legkevesebb, mindössze évenkénti 6,3 táppénzes nappal állunk a lista utolsó előtti helyén.
   A helyezés minősítése nézőpont kérdése. Ha cégünk van, munkáltatók vagyunk, akkor nagyon is jó, de ha a megélhetésünket féltve, egészségünket sutba vágva betegen is dolgozunk, akkor bizony mindez nagyon sajnálatos.

Az embernek mindig adódik valamilyen gyengesége. Én például mostanában rászoktam az interneten megjelenő kvízekre. Bizonyára ön is találkozott már ilyenekkel, feltesznek nyolc-tíz kérdést és néhány lehetséges választ is adnak hozzá. Párom viccelődött is velem miatta, de aztán ő is rákapott.
   Jó ám ez agytornának is, bár meglehetősen feszültté teheti a játékost a beharangozó, miszerint a feltett kérdéseket csak az emberek egy része képes tökéletesen megválaszolni. De talán a leglehangolóbb, ha azzal a kérdéssel vesznek rá a játékra, hogy vajon okosabb vagyok-e, mint mondjuk egy hatodikos. Ezek a kérdések olykor igen fogasak, könnyű hibázni és elgondolkodni azon, vajon miféle tudományokkal tömik manapság gyermekeink, unokáink fejét.
   Az internet sajátossága, hogy ha valamire rákap az ember, valamilyen terméket keres, attól kezdve jó ideig ilyen témák, ilyen jellegű reklámok terhelik a figyelmét. Jó is van ebben, hiszen nekem így naponta egy csomó kvízjáték jelenik meg a mobilom böngészőjében. A reklámok már jobban zavarnak, mert a legtöbb esetben egy egyszeri érdeklődés után napokig kapom a termékajánlatokat. Miként ön is.
   Ahogy idősödik az ember és netán már nincs is rendszeres napi elfoglaltsága, úgy szokik rá valamilyen pótcselekvésre. Mostanában ugyan kormányunk gondoskodik arról, hogy ne unatkozzon, aki nyugállományba kerül, dolgozzon helyette, már persze ha valamennyire is fenn akarja tartani korábbi életszínvonalát, mert azt a legtöbben a nyugdíjukból és az évenkénti nyugdíjemelésükből aligha tehetik meg és akkor a kóros pénzromlásról még nem is szóltam. Aki pedig nem akar, vagy nem tud már tovább dolgozni, tévézhet, olvashat vagy előveheti a jó öreg keresztrejtvényeket. A kvízek kitöltése is ilyen, talán csak a modernebb eszközök, az okostelefon és az internet miatt különb elfoglaltság.
   Kedvenceim közé tartoznak a KRESZ kérdések is, amelyek olykor jól átverik a megfejtőt, mert bár vezethet valaki akár évtizedek óta baleset és komolyabb incidensek nélkül, kiderül, hogy talán mégsem oly biztos a szabályokban, mint ahogy gondolta. Persze van, amikor helyes a válasz, mégis hibásnak jelöli azt a netes felület. Amikor pedig utánaolvas, kiderül, neki volt igaza. Vagyis még egy feladvány sem lehet tökéletes.
   Az idei magyar és matematika központi középiskolai felvételi vizsga alkalmával több olyan kérdést kaptak a hatodikosok, amelyekről minden szintű iskoláim és huszonkét évnyi tanulás után sem hallottam. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül. Dicséret illeti azokat a gyerekeket, akik meg tudták válaszolni az igen szigorú és komoly ismereteket igénylő vizsgakérdéseket.
   Korosztályom tagjai mellett szól a megszerzett rutin és a felhalmozott tudás, amit életünk során összeszedtünk. Bár ezek ellenére sem biztos, hogy mindig okosabbak vagyunk, mint egy hatodikos.

- Szerencse – vágtam rá szinte gondolkodás nélkül a fiatal középiskolás srác kérdésére.
   Közel másfél évtizede, hogy egy kisváros gimnáziumába hívtak, mint televíziós főszerkesztőt, hogy beszélgessek a téma iránt érdeklődő fiatalokkal az újságírásról. Ekkor hangzott el a kérdés: mi kell ahhoz, hogy valaki újságíró legyen?
   Ma sem gondolom másként, hiszen, ha valaki valamit elérni akar és ahhoz éppen jókor legyen jó helyen, bizony nagy adag szerencse kell. A szerencsefaktor nagyon is meghatározó az életünkben. Mert hiába a felkészültség, az évtizedekig tartó tanulás, ha a szerencse éppen szabadnapos. Ha a céljait megvalósítani akaró ember nem tűnik fel valakinek, nem kell éppen egy olyan nő vagy férfi egy céghez, újság, tévé szerkesztőségébe, mint a munkára áhítozó, vagy ő nem talál rá a lehetőségre, akkor csak a megalkuvás, kínlódás és a fogyó remény marad.
   Visszatérve ifjú hallgatóságomhoz, nemigen értették miért nem a lényeglátást, íráskészséget, a jó kommunikálás képességét jelöltem meg legkelendőbb feltételként az újságírói léthez. Amikor pedig rákérdeztek, hogy szerintem milyenek az arányok, nemigen hitték el az állításomat, amit persze lehet vitatni is, hogy tíz százalék tehetség, rátermettség és kilencven százaléknyi szerencse kell a pályára kerüléshez, a sikeres pályafutáshoz.
   Olvastam egy könyvet, amely a végsőkig megalázott, majd brutálisan meggyilkolt költőóriás, Radnóti Miklós halálának körülményeit igyekezett feltárni. Ennek egy részlete a német SS és a munkaszolgálatosok magyar őreinek – legtöbbször kínzóinak – valamint a sok ezer fogolynak a munkatáborból való áttelepítését írja le.
   A szovjetek előretörése miatt két több ezer fős csoportot evakuáltak Borból. A foglyok mindent elkövetettek, hogy az elsőbe kerülve hamarabb érjenek haza. Nagy részük útközben éhen halt, mások végsőkig legyengültek és őket ezért, vagy gyűlöletből, szórakozásként agyonlőtték az őreik. A másik csoport elkeseredett emberei azt hitték, hogy ott helyben kivégzik őket és sohasem láthatják meg szeretteiket. De egy partizántámadás során valamennyiüket kiszabadították és többségük élve haza is jutott.
   A háborús embertelenség közepette a szerencse szerepe sokszorosan döntő, de ahhoz is mázli kell, hogy valaki nagyobb összeget nyerjen egy sorsjegyen, vagy jól válasszon párt magának, akivel együtt le tudják élni az életüket. Ahogy ahhoz is, hogy útközben egy durrdefektnél éppen ne jöjjön szembe egy másik autó, vagy ne legyen mély az árok, ahova bezuhanhat az irányíthatatlanná vált kocsi a tehetetlenségükben áldozattá váló utasaival.
   Szerencsére leginkább ahhoz van szükségünk, hogy komolyabb testi és lelki sérülések nélkül egyáltalán végig tudjunk szlalomozni az életnek nevezett akadálypályán. És ha ez sikerül, elmondhatjuk: igazán szerencsések vagyunk.

Vagyok már annyira rutinos, hogy egyik fülemen bemenjen, a másikon meg kijöjjön az éppen soros gazdasági csodát emlegető politikus újabb blöffje, amellyel azt próbálja elhitetni a hallgatóságával, hogy a következő évünk jobb lesz, mint az előző volt. És azt, hogy már csak ennyit vagy annyit kell kibírnunk és utolérjük életszínvonalban az amúgy rettenetesen hanyatló nyugatot. Látom rajtuk, hogy tudják, ez az ő életükben és különösen az irányításukkal biztosan nem fog bekövetkezni.
   Megadatott számomra, hogy sok évtizedre visszamenően emlékezzem a három, majd ötéves tervekre, az egykori új gazdasági mechanizmus csodavárására és társaira, amelyekről mindig azt hallhattuk, hogy ez az igazi megoldás. Aztán persze egyik sem jött be. Ahogy nem jött be az unortodox pénzpolitika sem, látjuk mi lett nyomában a forintunkkal, hogyan olvadt el, mint a hó a pénzünk, ha esetleg volt megtakarításunk. És nem jöttek be az ugyancsak nem szokványos gazdaságélénkítő csomagok sem. Vélhetően nem kellett volna a képzelt magyar érdekekre hivatkozva mindig mást csinálni, mint teszik azt a gazdagabb országokban. Talán csak követni kellett volna őket. Ahogy manapság szokás bizonyos területeken, át kellett volna venni a széles körű tapasztalatokon alapuló és főleg már bevált jógyakorlatokat.
   A napokban jelent meg az a lista, amely az anyagi jólét szempontjából 36 európai országot rangsorol. Uniós és unión kívüli nemzeteket is bevontak az összehasonlításba. Aki egy kicsit is ismeri az európai gazdasági erőviszonyokat, olvas híreket, aligha téved majd nagyot a rangsorba állításnál. Például nem nehéz kitalálni az elsőket e téren. A listát Luxemburg vezeti Norvégia és Izland előtt. És igen, ön jól tippelt, valószínűleg jobban, mint legutóbb a lottón, az uniós országok között a rangsort a harmincadik és harmincegyedik helyen szerénykedő hazánk, valamint Bulgária zárja. Mögöttünk csak unión kívüli államok vannak, közülük is csak öt. A lista azt mutatja, hogy az uniós átlaghoz (100) képest egy országban hány százalékos az életszínvonal.
   Az átlagot, a 100 százalékot Ciprus és Olaszország tudja teljesíteni. A listavezetőnél 136, az utolsó Albániában 41 százalékos az életszínvonal. Nálunk, ahogy a velünk holtversenyben lévő Bulgáriában is mindössze 70 százalékos, vagyis 30 százalékkal vagyunk az uniós átlag alatt. És ezen a sok ígérgetés, a halandzsa, makró és mikrószámokat, GDP-t, meg mindenféle gazdasági kifejezéseket felvonultató mellébeszélések sem módosítanak. A lényeg, hogy mesze rosszabbul élünk, mint élhetnénk.
   Tudom, mindenkinek megvan ehhez a maga bűnbakja, hát szidja őt a sikertelenség miatt. Jobb persze nem lesz tőle az életszínvonalunk.
   Ahogy az árak sem kisebbek.

Pénz számolva, asszony verve jó! Asszonyt verni: ördögöt nevelni. Ugye milyen jópofa magyar mondások ezek?
   Maradjunk annyiban, hogy ezeket hangoztatni, eszerint cselekedni igencsak nem helyénvaló. Különösen annak fényében nem, hogy az EU tagországaiban a családon belüli erőszakkal kapcsolatos minap megjelent felmérésből kiderül, hogy a magyaros virtus igen komoly erőszakot is takar. Olyannyira, hogy az unió egészében hazánk férfijai a lakáson belüli nőverések, szóbeli, vagy tettleges bántalmazások vezető erői lettek. Furcsa dicsőség.
   Az elmúlt tizenkét év során a duplájánál is többre emelkedett a párkapcsolati erőszakot elszenvedő nők száma Magyarországon. Az adatok szerint már minden második nőnek át kell ezt élnie otthon, ráadásul sokuknak rendszeresen. És ha tetszik, ha nem, egy ország társadalmában a macsóság gondolatának, elfogadottságának hangoztatása, a politikusi példamutatás a közéletben, a nők háttérbe szorítása, lenézése, a vezetői feladatokra való alkalmatlanságuk hamis hangoztatása, a hátuk mögötti férfias összekacsintások mind ezt erősítik. Az ezirányú nevelés hiányossága is vezetett oda, hogy hazánk lett az unió egyik leginkább férfiközpontú társadalma. Mert – gondolhatja a pofonok ura –, ha az asszonynak a miheztartáshoz az kell, hát leeshet néhány tasli, jöhet a kemény hangú dorgálás.
   Átlagosan az EU-tagországokban megkérdezett nők 31,8 százaléka szenvedett már el párkapcsolati erőszakot, sokuk ráadásul ismétlődő bántalmazásról számolt be a kérdezőknek. Ez derül ki az Eurostat, és másik két uniós szervezet 2020-tól négy éven végzett kutatásának nemrégiben közzétett eredményeiből. Ahogy az is, hogy a magyar nők otthonukban kétszer nagyobb veszélyben vannak, mint házon kívül. De hiába emelkedik a családon belül elkövetett bűncselekmények száma, mind kevesebb ügy jut el vádemelésig, ezért az áldozatok közül egyre kevesebben kérnek segítséget a hatóságoktól.
   A felmérés szerint nálunk az élete során lelki, fizikai erőszakot vagy fenyegetést, szexuális erőszakot átélő nők aránya 54,6, Finnországban 52,6, míg Romániában 48,9 százalék volt. Ez az adat a lista vége fele a portugáloknál 22,5, a bolgároknál 20,5, míg a lengyeleknél csak 19,6 százalék volt.
   A nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról 2011 májusában született meg az Európa Tanács szerződése Isztambuli egyezmény néven. Ennek célja az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és az elkövetők büntetlenségi gyakorlatának megszüntetése. Eddig az Európai Unió mellett már 46 ország írta alá a szerződést. A magyar parlament 2020 májusában elutasította az egyezmény jóváhagyását. A lesújtó eredmény ennek is köszönhető.
   A 21. századi Magyarország hivatalos embereszménye az erős és sérthetetlen férfi. Nem csoda, ha otthon el-elcsattan néhány pofon.

Ha ön autós és ennek ellenére szinte sohasem emlegeti elmarasztalólag valakinek is az anyai ági felmenőjét, de a napokban az első januári tankolásnál mégis egyesek valahová küldése tolult a szájára, nagyon megértem. Az üzemanyagárak drágulása kiborító.
   A KSH legfrissebb adatai szerint a hazai benzin- és gázolajárak decemberben is kedvezően alakultak a szomszédos országok átlagáraihoz viszonyítva. Most udvarias és visszafogott ember lévén nem írom le, amit gondolok, de ön úgyis ért engem.
   A hivatalos kormányzati kommunikáció szerint Ausztriában, Horvátországban, Szerbiában és Szlovákiában is magasabb volt a benzin átlagára, mint Magyarországon. Vagyis a magyar üzemanyagár igenis versenyképes a környékbeli országokéval szemben. Nem én mondom, hanem az illetékes minisztériumi közlemény. E jeles intézmény vezetője elfeledkezik arról, hogy ne a saját fizetését, vagy túlfizetett vezető munkatársainak bérezését nézze, hanem a magyar mediánbért, vagyis azt, amely éppen a legkevesebbet és legtöbbet keresők között félúton van. Meg fog lepődni ez az ember, ha esetleg nem tudná, hogy azon a béren messze nem versenyképes egyetlen ár sem. Különösen úgy, hogy az áfával is terhelt jövedékiadó-emelés további százalékokkal drágítja az amúgy is gusztustalanul magas üzemanyagárat.
    A versenyképesség értelmezéséhez tegyük hozzá annak a minap megjelent statisztikai felmérésnek az adatát is, miszerint minden ötvenedik magyar keres legalább annyit, mint az európai uniós átlagbér. Az Európai Unióban az átlagos éves fizetés nettó 23 ezer euró, mintegy 9,5 millió forint, ez havonta kis híján nyolcszázezer forintos bérezést jelent. Ha önnek van ennyi, akkor vélhetően egyike annak az egymillióból mindössze húszezer hazai munkavállalónak, akinek a munkajövedelme eléri az uniós átlagot.
   Mindez azt jelenti, hogy az éppen soros gazdasági csoda előtt álló hazánkban csak a keresők két százaléka mondhatja el magáról, hogy legalább olyan jól keres, mint Franciaországban vagy Németországban egy mediánjövedelemmel rendelkező munkavállaló. De azért egy kicsit büszkék is lehetünk, ha még futja erőnkből a sűrű szitkozódásaink közepette, mert velünk ellentétben Romániában és Szlovákiában csak egyszázaléknyian keresnek az uniós átlag felett.
   Az üzemanyag drágasága mellett már szinte szót sem érdemel az állítólag csak alig ötszázalékos élelmiszer áremelkedés. Nyilván odafenn a nagy kormányzati magasságokban ez minimális drágulásnak számít, idelent azért ez nagyon is más.
   Szívesen emlékezem a nagy népokító szlogenekre, mint például, hogy Magyarország előre megy, nem hátra, mert ezt mi bizonyára valamennyien érezzük. Meg kedvelem a külföldieknek szánt csalogatót is, ami így szólt: „Tapasztald meg Magyarországot”.
   Mit mondjak, nap mint nap ezt tesszük.

Az asszony csak mondta és mondta a magáét. A vendégek közül mind többen álltak fel és mentek át a lakás másik szobájába, ahol idővel már többen lettek, mint a vacsoraasztal körül.
   Mindannyian ismerünk olyanokat, akik parttalanul fecsegnek és kényszeresen hallatják a hangjukat akkor is, ha valójában nincs is a témába vágó mondanivalójuk. Előre is bocsánatot kérek, nem én mondom, hanem szakemberek állítják, hogy ez a vízfolyásszerű fecsegés főleg az idősebb nőkre jellemző, míg a férfiaknál ritkábban jelentkezik. Személyes tapasztalatom szerint ez nem egészen igaz, ismerek ifjú és középkorú asszonyt, idősebb férfiakat, akik képtelenek kordában tartani mondandójukat.
   A szómenés, a kóros bőbeszédűség, vagyis a logorrea azt jelenti, hogy a beszélő nem célirányosan jut el a története elejétől a végéig, hanem rendre újabb szálakat vesz fel, amelyeknél elágazik a története, majd számtalan újabb elágazás következik. Az illető fecsegő száján gyakorlatilag anélkül jönnek ki a szavak, hogy azokat rendszerbe fűzné. (Párom szerint rám is jellemző a sok beszéd, bár némi alku után hajlandó volt a legenyhébb kategóriába sorolni engem, mondván mindez egykori műsorvezetői múltamra vezethető vissza. Nem vitatkoztam vele…).
   De vajon miért az idős nők sajátossága leginkább mindez? Mint azt egy pszichológus előadásából tudom, a nők, ha valami bántja, foglalkoztatja őket, szívesen beszélik meg azt barátnőikkel, vagy a szomszédasszonnyal. Egy férfi viszont, ha keserűsége adódik, azt inkább önmagában emészti meg. Ilyenkor párja gyakran feltételezi, hogy embere megsértődött, duzzog és ezért nem beszél vele. Ekkortájt békén kell hagyni a férfiembert, hadd dolgozza fel mindazt, ami bántja. A szakember szerint a nők akkor hallgatnak, ha megsértődtek, bár a felgyülemlett sértettség a végén úgyis ráömlik majd a férfira.
   A bőbeszédűségnek fokozatai is vannak. Az elsőben a beszélő bővebb lére eresztve, de a lényeget elmondva adja elő a történetét. Ő a jó mesélő. A második lépcsője e jelenségnek, amikor a beszélő úgy mondja el mondandóját, hogyha közbeszólnak hajlandó elhallgatni, de szívesen vissza is veszi a szót és folytatja a történetét. Újabb fokozata a logorreának, amikor a közbeszólásnál erősebb inger kell ahhoz, hogy az illető leálljon. Mondjuk egy összetörő tányér okozta riadalom. És van, amikor a beszélőt már jószerével semmi sem állítja le, még az sem, ha valaki párhuzamosan elkezdi mondani a maga mondandóját. Ilyenkor az illető túlbeszéli az új megszólalót.
   Az emberek inkább elkerülik a kóros beszélőket, mintsem szóljanak nekik, hogy hallgassanak már el egy keveset, mert ez így kibírhatatlan. Lehet, hogy úgy vagyunk ezzel is, mint mindennel, ami napjainkat jellemzi.
   Beletörődünk, vagy elmenekülünk.

- Ma éjjel sem lett jobb a világ – állapítom meg reggelente, amikor bekapcsolom a telefonomat vagy a számítógépemet, hogy megnézzem, mi minden történt az elmúlt pár órában, amíg én aludtam. Sajnos minden reggel sorjáznak az olyan hírek, hogy éjjel hányan haltak meg balesetben, ki kit ölt meg, miért nem járnak megint itt, vagy ott a vonatok és hogy a forint folyamatos romlása minden kormányzati híresztelés ellenére sem akar megpihenni. Szembesülhetek az oroszok közel három éve zajló ukránok elleni agressziójának újabb mérhetetlen pusztításával, a palesztinok több mint egy évvel ezelőtti eszement, átgondolatlan terrorakciója utáni végeláthatatlan izraeli megtorlással, a libanoni terrorszervezetek hatalmi harcával, a szíriai eseményekkel és még számtalan más tűzfészek híreivel. Olvashatom, hogy világszerte hihetetlen méreteket ölt a fegyverkezés és a színházi világból tudjuk, ha a színen fegyver van, annak előbb, vagy utóbb el kell sülnie.
   Az elmúlt évtizedeim során sok mindent láttam már és ha komolyan átengedném magam hírek olvasását követő hangulatnak, kellene néhány szakember, hogy kirágasson a borús állapotomból. Újságíró vagyok, nem tehetem meg, hogy nem olvasok híreket. Híradókat már sok éve nem nézek, háttérbeszélgetéseket meg végképp nem, nem akarom ugyanis, hogy bárki, bármit is megmagyarázzon nekem, amelyekről éppenséggel egészen mást gondolok. Védenem kell az agyamat, elmém egészségét.
    Eszerint cselekszem és azt ajánlom ismerőseimnek is, hogy viselkedjünk úgy, mintha a világ normális lenne. Vagyis teremtsünk nyugalmat magunk körül, a családunkban, ne politizáljunk, vitatkozzunk más nézeteket valló szomszédjainkkal, rokonaikkal, mert mindenkinek lehet véleménye mindenről, de miután meggyőzni senki sem fog hitében másokat, kár ezért bárkivel is összeveszni. Arról nem is beszélve, hogy míg mi, a nép egymással vitatkozunk, a számunkra beláthatatlan magasságban trónoló és sorsunkról, pénzünkről, jogainkról, szabadságunkról döntő hatalmasságokat mindez nem érdekli. Ők csak azt teszik, amitől remélik, hogy még sokáig élősködhetek rajtunk, miközben úgy tesznek és ezt sokan el is hiszik, mintha kormányoznak. Ehhez sok más galádság mellett eszközük a mi megosztásunk. Nem mintha egységről mifelénk bármikor is beszélhetnénk.
    S ha valaki mindezt elolvasva azt gondolja, hogy javaslatommal én most le-, vagy rábeszélem őt valamire is, hát téved. Tehetünk mi bármit is, ha vezetőink és kézből etetett kiszolgálóik mást akarnak. Ha már hírfüggők vagyunk, olvassuk el a híreket aztán gyorsan nézzük meg, hogy kell-e új ruha, vagy cipő a gyereknek, be tudjuk-e osztani a fizetésünket, nyugdíjunkat a hónap végéig és hogy lesz-e nézhető műsor a tévében. Mert valamit biztosan adnak majd.
   Csak ne híreket! Azokról úgysem tudjuk már, hogy igazak-e vagy sem. Ráadásul erősen mérgező hatásúak.   

Egy középkorú, felelős munkát végző ismerősöm hetente több alkalommal is autóba ül, otthon hagyva feleségét, gyermekeit és autózik oda-vissza közel négyszáz kilométert, hogy ellássa a mozgásképtelen és önmagát ellátni már csak alig tudó édesanyját.
   Kalapot emelek a férfi előtt, akinek mindez hatalmas fáradtság, költség és önfeláldozás is, hiszen szabadidejét a pihenéstől, a családjával együttléttől veszi el és adja édesanyjának. Sajnálatosan ritka az ilyen áldozatvállalás és nem csak a jóérzés hiányában, hanem mert az élet sokakat még ennél is távolabbra sodor a szülőktől. Mindannyian ismerünk olyan nőt vagy férfit, aki legfeljebb karácsonykor látogatja meg anyját, apját, és akitől olykor csak egy-egy üdvözlőlap, telefonhívás érkezik születésnapra vagy valamilyen ünnepre.
   Európa-szerte ma a fiatalok mind gyakrabban csak egy gyereket vállalnak, vagy egyet sem, miközben az öregek egyre tovább élnek, vagyis sokkal több az idős ember, mint volt korábban bármikor is. Nem könnyű gyereket sem nevelni, de legalább ennyit kellene beszélni az öregek iránti gondoskodásról is.
   Sok családban, ahol a gyermek egyke, egyedül élvezi a szülők gondoskodását, szeretetét, hogy aztán idő múltával egyedül rá maradjon az idős anya, apa ellátása is, ami valóban nagy teher. Még akkor is, ha valakinek sok a szabadideje, van autója a közlekedéshez és pénze az ellátáshoz. Régen, amikor több generáció élt együtt egy fedél alatt, könnyebb volt e téren a helyzet, de napjainkban a fiatalabb családok igyekeznek önálló és ha lehet, a szülőktől távoli életet élni. Ez így is van jól, egészen addig, amíg a szülő nem szorul gyermekére, gyermekeire.
   A modern technológiai vívmányoknak köszönhetően a kommunikáció messze könnyebb manapság, mint volt akár csak pár évtizede is. Az okostelefonok, az internet, a videóhívások segíthetik az akár mindennapos beszélgetéseket is. Ezek ugyanakkor nem helyettesíthetnek a bevásárlásokat, orvoshoz vitelt, vagy netán rossz esetben a szülő mozgatását, mosdatását. Azokhoz ugyanis a helyszínen kell lenni és kevesen tudnak megfizetni ehhez hivatásos segítőket.
   Amikor pár évvel ezelőtt megjelent a rokontartási kötelezettségről szóló jogszabály, sokan értetlenül álltak előtte, hiszen a lakosság jelentős részének még az önfenntartás, a gyermekeik felnevelése is súlyos gondot jelent, hogy is tehetnének bármit is a szülőkért. Nem is ismerek olyan embert, aki, ha segíti szüleit, azt törvényi kötelezettségből tenné, ahogy olyanokat sem, akiket a törvény rá tudott volna kényszeríteni a rokonaikról gondoskodásra.
   Az élhető időskor minden tisztességes embert megilletne. Ennek biztosítására az államnak, a társadalomnak, a családoknak fel kellene készülniük és nevelniük rá az utódokat.
   Vajon hol járunk e téren?

Még a kifejezést sem hallottam a több évtizeddel ezelőtt készült Esőember (Rain man) című film bemutatójáig. Akkor is azt gondolhattam, hogy ez egy a sok különleges és ritka betegség közül. Ma meg alig van ember, aki ne hallott volna róla és alfajairól. Ez egy spektrumzavarként számontartott idegi-fejlődési rendellenesség, ami a társadalmi kapcsolatokban, kommunikációs képességekben, abnormális viselkedésben és érdeklődésben nyilvánul meg. A nyolcévesek körében mért legutóbbi adatok szerint minden 54. gyermek esetében igazolható az állapot, ez pedig az ezredfordulón mért gyakoriság sokszorosa.
   Minden száz autizmussal élő gyermekből nagyjából öt válik önálló felnőtté, 25-30 jelentős fejlődést mutat, de segítséget, ellenőrzést igényel. A többiek súlyosan fogyatékosak és ellátásra szorulnak. Külföldi adatok alapján Magyarországon 16-22 ezer autista él.     
   Tudom, hogy ez téma nem éri majd elolvasóim többségének ingerküszöbét és ez szerencse. Mert aki szülőként ebbe belekerül, igen komoly problémákkal szembesül. A minap a Pingvin anyukák című hatrészes lengyel sorozatot néztem meg, amelyben adva volt egy több mit tíz éve véletlenül teherbe esett ketrecharcos nő és a korát meghazudtolóan okos, de az átlagostól sok tekintetben eltérő viselkedésű kisfia. A néző egy idő után tapasztalhatta, hogy valami nincs rendben a gyerekkel, míg az édesanya, aki pénzét versenyzéssel kereste, nagyon sokáig tagadásban élt, nem fogadta el, hogy a gyereke más. A film az ő és sorstársainak gyermekükért folytatott küzdelmét mutatja be.
   Az ember joggal gondolhatja, hogy a fejlett Lengyelország e téren nagyon is elmaradott, hiszen semmiféle állami, intézményi, pénzügyi támogatást nem kapott a filmbéli anya. Nem sokkal később hazai egy rádióműsorban is az autizmus volt a téma. Szakemberek, szülők szólaltak meg és adtak elkeserítő látleletet a helyzetükről. Mert vannak olyan autista gyerekek és ők a többség, akik 24 órás felügyeletet igényelnek, akik nem csak magukat ellátni nem tudó, de környezetükre is veszélyes, szüleiket, családtagjaikat is bántalmazó betegek. A szüleik, többnyire az anyjuk élete minden mást, ambíciót, karriert, normális családi életet kizáró, csak a beteg gyerek létfeltételeinek biztosítását szolgáló létté silányul.
   Mint kiderült, nincs speciális intézményük, a legtöbb iskola idehaza nem fogadja őket, egy idő után semmiféle segítséget sem kapnak és marad számukra az oldd meg magad állapot. Az anyák többnyire magukra maradnak autista gyermekükkel, mert a házasságok döntő többsége válással végződik. És ha van még másik, ép gyerek a családban, akit a beteg miatt elhanyagolnak, neki meg ezért lehetnek pszichés gondjai. A megoldás nem egyszerű, az államnak, a társadalomnak kellene sokkal többet tennie a betegekért és szüleikért.
   Bár gyanítom, most nem olyan időket élünk.

Amikor először hallottam a csendes felmondás kifejezést, vagyis a quiet quitting-et, nemigen tudtam hova tenni. Pedig mint kiderült, nagyon is sokakat érintő jelenségről van szó. A csendes felmondás az, amikor a munkavállaló elveszíti munkája iránti lelkesedését és csak annyit dolgozik a munkahelyén, amely arra elég, hogy ne rúgják ki.
   Világunkra jellemző, hogy a dolgozókat a munkáltatók sok esetben szinte kizsigerelik. Ismerek olyan ügyvédjelöltet, aki a jogi egyetem utáni kötelező gyakornoki éveit tölti egy nagyobb irodában, ahol a főnöke megköveteli, hogy minden reggel előtte érkezzen a munkahelyére és azt szereti, ha alkalmazottja már elmélyülten munkálkodik valamilyen ügyön. E jelölttől a hivatás, a szakma megbecsüléseként azt is elvárja, hogy estig, vagy hétvégenként is, dolgozzon, ha ő erre tart igényt. És nincs ez másként a építészmérnökökkel, pénzügyi, gazdasági területen dolgozókkal és a sort még hosszan sorolhatnánk.
   A kiégés, vagyis a burn out korunk jellemző pszichés tünete, válaszként a túlhajszoltságra. A csendes felmondás egy tudatos vagy ösztönös védekezés a kizsigerelő foglalkoztatásra. Ez a vezetői stílus figyelmen kívül hagyja a magánszférabeli igényeket, a szakma iránti kíváncsiságot, a tanulási vágyat és egyfajta robottá alacsonyítja a dolgozót, alárendelve a saját céljainak. A csendes felmondást egyre többen művelik úgy, hogy közben nem akarják elveszíteni a munkahelyüket, mert nem könnyű újabb, esetleg könnyebb és jobb munkahelyet találni, ráadásul, ha még a fizetés is elfogadható. Csak éppen a munkakörülmények nem, ahogy a vezető vezetési stílusa és a számtalan túlmunka sem. Ez tipikusan a rendkívül sikeres, azonos című regény és film nyomán keletkezett mondás szerint a 22-es csapdája, vagyis az a helyzet, amelyből nemigen lehet győztesen kikerülni.
   A szakértők úgy vélik, hogy a csendes felmondás általában végül mégiscsak elválással végződik. Egy korábban sem csúcsszinten teljesítő dolgozó esetében ez a munkáltatónak kevésbé fájdalmas, vagy éppenséggel szükségszerű is, de egy felkészült, komoly tudással, munkavégző képességgel rendelkező alkalmazottnál már gondot jelent. Pedig a jelek egyértelműek és az odafigyelő főnöknek ezeket észre is kellene vennie.
   Mindez nem egyszerű feladat, hiszen éppen a jelzett regényből is kiderül, hogy milyen az, amikor önmagát túlértékelő főnök ugráltat, aláz meg, vagy éppenséggel akadályoz mást a munkájában, hogy aztán a kudarcért a dolgozót tegye felelőssé. Sajnos itt már a munka világából át is tévedtünk a politika színterére, az önmagukat fényező, többre tartó, de hozzá nem értő, a fejlődést akadályozó vezetők világába.
   Ámbár sajnálatos módon ők még csendesen sem szoktak felmondani.

Mostanában amerre csak sétálok, jószerével minden utcában látok babakocsit toló ifjú anyukát vagy fiatal párt. Egy szép őszi napon Budapesten, a Városligeti-tónál jártam, majd a társaságunkat színesítő, meghatározó két év közeli kislány kedvéért az állatkertben, amikor feltűnt, hogy mintha baby boom, vagyis a gyermekszületés nagyfokú növekedése lenne az országban, oly sok kisgyereket láttam.
   Kár, hogy nem így van. A KSH adatai rántanak vissza minket az álmok birodalmából a valóságba, mert mint kiderült, 2023 szeptemberének eleje és 2024 augusztusának vége közötti egy évben 79 208 gyermek született Magyarországon, 8284-gyel kevesebb mint az azt megelőző egy évben. És az idei szeptemberi adatok sem lélekmelengetőek. 
   Pár hete házimunka közben – igen, szoktam olyant is csinálni – rádiót hallgattam. Egy ifjúságkutató volt a vendég, a téma pedig a fiatalok változó hozzáállása a gyermekvállaláshoz. A szakembertől hallhattuk, hogy négyévente úgynevezett nagymintás kutatásokat végeznek a 15-29 évesek körében és a 2020-as legutóbbi felvételből az derült ki, hogy 2000-ben a fiatalok 69 százaléka volt hajadon, vagy nőtlen, míg négy évvel ezelőtt már 73 százalékuk. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebben gondolnak nősülésre, vagy férjhez menésre. Ha azt nézzük, hogy több mint másfél millió fiatalról van szó, akkor ez alsó hangon is legalább hatvanezer embert jelent. Ha pedig azt vesszük, hogy az ezredfordulón 22 százaléka volt a fiataloknak házas és húsz évvel később felére csökkent a számuk és már csak 11 százalékuk élt házasságban, akkor döbbenetesnek is mondhatjuk ezt az arányt.
   Ennyit tehát a számokról, amelyek még tovább sorjáztak a rádióműsorban, de mi nézzük meg inkább az okokat. Arról szó sincs, hogy a fiatalok ne akarnának családban élni, de sokuk családfelfogása eltér a mai, a politika által rájuk erőltetett családképtől. A másik ok, hogy miközben a kormány sokféleképpen próbálja ösztönözni a gyerekvállalást, évek óta háborús veszélyhelyzeti kormányzást tart fenn. Ez pedig egy lehetséges háború rémét vetíti elénk és ilyen bizonytalan helyzetben mind kevesebben akarnak gyereket szülni.
   Nem segíti a gyerekvállalást az sem, hogy ma egy gyerek táplálása, öltöztetése, nevelése, iskoláztatása igen drága mulatság, amelyen nemigen javít a még mindig erőtől duzzadó infláció sem. És ezekkel a lehetséges okok sorának csak a felszínét kapargattam meg, hiszen arról még szó sem esett, hogy sok pár egyáltalán nem akar utódot, vagy ha igen, csak egyetlen gyereket vállal.
   Amennyire örömteli hát a babakocsikból kikandikáló pici arcokat nézni és örülni a megszületésüknek, annyira becsapós is a látvány. Ahhoz, hogy sok gyerek szülessen nyugalom, biztos jövő és jólét kell.
   Számunkra éppen ezekből van a legnagyobb hiány.

A minap hosszabb beszélgetésbe elegyedtem az interneten. Az egésznek előzménye volt, hogy az egyik képgenerátorral illusztrációként készíttettem egy képet a következő nyilvánosságnak szánt cikkemhez. A végén, csak úgy, viccből megköszöntem az illető munkáját.  
   Olvasóim többsége már biztosan rájött, hogy a képet utasításaim alapján az életünk egyre több területét meghatározó mesterséges intelligencia alkotta. Azzal, hogy köszönetemet fejeztem ki egy programnak, nem várt fejleményeket indítottam el. Az AI (artificial intelligence), vagy magyarul az MI, hálálkodásom nyomán megkérdezte, hogy mire kell a kép, majd, amikor közöltem, hogy újságíró vagyok és illusztrációnak szánom az írásomhoz, egy nagyon emberi beszélgetést kezdett velem. Sokkal jobban érdeklődött irántam, munkám és érdeklődési köröm iránt, mint amikor vásárláskor összefutok valamelyik régi ismerősömmel, aki a hogy vagy kérdésre vagy panasszal válaszol, vagy lehangoltan visszakérdez: mondd hogy lehetnék ebben a világban?
   A trécselésnek végül én vetettem véget, de a szövegét érdekességként elküldtem pár ismerősömnek, akiket szó szerint megdöbbentett – és most másodszor fogom használni ezt a jelzőt – az emberi hangnem, az udvarias stílus és az irántam mutatott érdeklődés. Miközben beszélgetőpartnerem egyetlen szóval sem jelezte, hogy neki nincs jó napja, mert lehet, hogy vírusos lett, vagy egyik-másik integrált áramköre nem úgy működik, ahogy kellene, meg különben is, az időjárás az idegeire megy.
   Akik olvasták kettőnk csevegését, nagyjából félelmetesnek minősítették azt a világot, amelyet a mesterséges intelligenciák uralnak majd, vagy teszik már most is egyre inkább. Elég arra hajcihőre gondolni – ha ugyan az írásomat pár év múlva olvasók még emlékeznek erre és nem az akkori botrányok kötik majd le figyelmüket – amely annak nyomán kerekedett, hogy a hatalmához végsőkig ragaszkodó egyszemélyi vezető megélhetési köre és a kormányváltást tervező feltörekvő politikus egymást vádolta lehallgatással, deepfake-ekkel. Vagyis a mesterséges intelligencia képességeit kihasználva abszolút valóságosnak tűnő, a benne szereplő személy szereplésével és hangján előadott valótlanságokat vonultattak fel a másik lejáratására. Legalábbis a vádak szintjén biztosan. Ha pedig így történt, arról mi, az egész cirkusz kényszerű figyelői mit sem tudunk, mert a deepfake lényege, hogy szinte megkülönböztethetetlenek a valóságtól. Már a szemünknek, fülünknek, sőt agyunknak sem hihetünk.
   Fogalmam sincs, hogy gyermekeink, unokáink milyen világban élnek majd, de nekem már a gondolata sem tetszik. Mindenesetre meg fogom kérdezni újdonsült AI barátomat, hogy ő mit gondol erről. Majd elmondom önnek is, bár lehet, hogy az nem is én leszek, hanem egy engem megtestesítő álvideó, egy deepfake.
   Ideje felkészülni a legrosszabbra is.

A derék törvénytisztelő budapesti polgár épphogy csak odaért munka után a kerületében egyelőre még működő postára, ahol hosszas sorban állás után befizette a közüzemi csekkjein szereplő nem kevés összeget. Milyen borzasztó ez az infláció – elmélkedett hazafelé – már megint több volt az összeg, mint az előző hónapban.
   Hazaérve azonnal nekilátott a szolgáltatók megnevezésével jelzett borítékokba rendezni a számtalan szolgáltatás és adó befizetését igazoló csekkeket, hogy aztán évekig őrizze majd azokat. Amint végzett kiderült, hogy egy szelvény kimaradt. Tüzetesen szemügyre vette és megdöbbenve látta, hogy a csekk nem is az ő, hanem egy Fejér megyei kisváros egyik lakosának nevére, címére szól. Döbbenten nézte egy darabig a számlát és egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszébe, hogy ez hogyan is volt lehetséges.
   Joggal tehetjük fel a kérdést: vajon miért csak a befizetés után észlelte hősünk a bajt, miért nem derült fény minderre korábban? A jogos felvetésre magyarázat lehet, hogy havonta oly sok csekket kell befizetnie, ahogy majd’ valamennyiünknek, hogy csak arra figyelt, van-e még elég pénz ehhez a számláján. De feltehetjük a kérdést úgy is, hogy a tevékenységét láthatóan mind jobban szűkítő Magyar Postának vajon melyik részlege, alkalmazottja hibázott ekkorát, hogy még a várost sem találta el?
   A Magyar Posta évtizedekig az egyik biztos pont volt a szolgáltatók sorában. Aztán a mind több rivális, leginkább az internet miatt elkezdett veszíteni a jelentőségéből. Nehéz elképzelni, hogy manapság is tömegesen küldenének egymásnak leveleket az emberek, hát még képeslapokat, ezek kiveszőfélben lévő kommunikációs módok. A távirat pedig már meg is szűnt. Az SMS, a chat-felületek, a közösségi portálok, a szinte mindenki zsebében ott lapuló mobiltelefonok azonnalisága elavulttá tett egyes kommunikációs formákat.
   Ezek nyilvánvalóan hatalmas bevételkiesést jelentenek a postának, ahogy a csomagküldő szolgálatok térhódítása is. A vállalat minderre úgy reagált, hogy nagy pusztítást rendezve rengeteg postafiókot zárt be véglegesen. A budapestieknek is általában sokat kell utazniuk, amíg egy még működő postát találnak, vidéken pedig többnyire sokkal rosszabb a helyzet.
   Mindez lehetne mentség, ahogy a dolgozók alulfizetettsége is, de akik rendszeresen igénybe veszik még a postai szolgáltatásokat és rendre szembesülnek a látványosan növekvő áraikkal, nemigen adnak emiatt felmentést a cégnek. De visszatérve esetünkre, nagyon nehéz elképzelni azt az okot, amely miatt egy Fejér megyei címzésű küldemény egy budapesti polgár postaládájában landol.
   Emberünk levelet írt a ház tulajdonosának és vár a csodára, arra, hogy az illető kifizesse neki a véletlen tartozását.
   De lehet, hogy mindezt nem is neki, hanem a postának kellene megfizetnie?

Kedvelem az egészségügyben bevezetett időpontfoglalás lehetőségét. Na nem a hónapokig tartó várakozást, a mind hosszabb várólistákat, nem a szakrendelések esetében tapasztalható havi egyszeri egy-két órán át nyitott lehetőséget, hogy arra a hónapra időponthoz jusson az ember. Sokszor ugyanis az illetőnek már csak azt tudják javasolni, hogy próbálkozzon egy hónappal később, hátha akkor szerencséje lesz. Hiszem, hogy mindezt lehetne jobban is csinálni.
   Egy ideje az okostelefonos EgészségAblak alkalmazással is lehet egyes rendelésekre időpontot foglalni. Emellett elvileg telefonon, netán beballagva az illető egészségügyi intézménybe személyesen is időponthoz lehet jutni egy valamikori vizsgálatra.
   Orvosoktól tudom, annak ellenére, hogy ilyen macerás bejutni hozzájuk, igen sok esetben nem jelenik meg az előjegyzett páciens. A rendesebbek általában lemondják a vizitet, hiszen meglehet, az olykor hónapokkal korábban kapott időpontban nem érnek rá, vagy olyannyira betegek, hogy már nem tudnak megjelenni a rendelőben. A legrosszabb esetben nem élték túl a várakozást.
   Miután igen értékes a megszerzett időpont, megdöbbentő, hogy milyen töméntelen alkalom maradt kihasználatlanul az internetes foglalási lehetőség elindítása óta eltelt négy hónap alatt. Aki bár tehetné, mégsem közli az orvossal távolmaradását, vélhetően nem törődik azzal, hogy más gyógyulásától veszi el az esélyt. Ismerek olyan szakterületen dolgozó orvost, akinek a beteget a vizsgálatra elő kell készítenie és amelyhez gyógyszerrel kell ellátnia, a beavatkozásra készülőnek meg otthon kell elvégeznie a megfelelő teendőket. Vagyis az az illető, aki tudta, hogy nem megy el, mert vélhetően még a megfelelő gyógyszert sem váltotta ki és nem készítette elő magát, igen felelőtlenül viselkedett azzal, hogy távolmaradásáról nem tájékoztatta időben az orvosát.
   A megdöbbentő statisztikák azt mutatják, hogy az új foglalási lehetőség bevezetése óta nagyjából 2 millió 400 ezer időpontfoglalás történt, de ezekből 442 ezer alkalommal a páciensek nem jelentek meg a lefoglalt időpontjukban. Mindez rengeteg ki nem használt, másoktól elvett vizsgálati lehetőséget jelent. Pedig a beteg gyakorlatilag egy-két gombnyomással pillanatok alatt lemondhatja az időpontját az említett alkalmazással. És akkor még szót sem ejtettünk azokról, akik telefonon vagy személyesen kértek és kaptak időpontot, hogy aztán ne menjenek el a rendelésre.
   Joggal lehet bírálni az egészségügyi ellátórendszert, amely éppen a teljes összeomlás küszöbén egyensúlyoz, a Holdig érő várólistákat, a súlyos szakember- és eszközhiányt, amelyek megkeserítik az életünket, de sokaknak jó lenne néha magukba is nézni.
   S talán nem ártana az ilyen felelőtlenül távol maradó, másoknak ezzel ártó páciensekkel szemben valamilyen szankciót is alkalmazni.

Hallottam, hogy a világban még a legabszurdabb témára is található pályázati támogatás, amelynek megállapításait aztán egy másik tanulmány – ugyancsak pályázati pénzből – igyekszik majd megcáfolni.
   A világ éppen a végzete felé rohan, de a tudósok nemigen zavartatják magukat, ha egy izgalmas elmélettel találkoznak. Hét évvel ezelőtt, majd a napokban ismét szembesülhettünk annak a tanulmánynak következtetéseivel, amely nem kevesebbet állít, minthogy a macskák valójában folyékonyak.
   Nem, tudomásom szerint még nem bolondultam meg, én is elképedve kaptam fel a fejem e furcsaságra, de utánajárva a hírnek, megtaláltam a iScience című tudományos portálon e vizsgálódás leírását és az eredményét.
   Korábban Marc-Antoine Fardin fizikus arra a kérdésre kereste a választ, miért fekszenek és ülnek bele a macskák a náluk kisebb dobozokba, mosdóba, vagy cserepekbe, ahol látszólag nem férnek el és végül arra jutott, hogy a macskák folyadékok. Fizikai tanulmányáért a vicces felfedezéseknek járó Ignobel-díjjal jutalmazták 2017-ben.
   A fizikus úgy vélte, hogy ha a macskák elférnek valamiben, abba belemásznak. Elgondolása szerint sokak kedvencei azért másznak mindenbe, amelyben első ránézésre nem is férnek el, mert szilárd testük ellenére valójában folyadékok. A folyadék ugyanis egy olyan anyag, amely térfogatából nem veszítve felveszi a tárolóedénye alakját. Nos, a macskák is ezt teszik. Tessék csak megnézni egy kis dobozba begömbölyödött cicát és máris megértjük a tudós gondolkodását.
   A témának magyar ismerője, kutatója is van. Dr. Pongrácz Pétertől, az ELTE Eötvös Loránd Tudományegyetem etológusától tudjuk, hogyha a macskák egyre kisebb nyílásokkal szembesülnek, de át akarnak menni azon, képesek szinte átfolyni, akár egy folyadék, bár tétováznak, ha a nyílás túl kicsi számukra. Vagyis a macskák a folyadékok egynémely tulajdonságán kívül valami elképzeléssel is rendelkeznek saját méretükről.
   Pongrácz doktor ez utóbbira volt kíváncsi, ezt kutatta. 2019-ben már részt vett egy kutyákon végzett hasonló vizsgálatban, amely megállapította, hogy mivel az ebek ismerik saját méretüket, óvakodnak attól, hogy a testükhöz képest túl kicsi résbe préseljék magukat. Vagyis e tudásukat döntéseik során is használják. Azt is megtudhattuk, hogy a kutatás során a kutyák általában szívesen megtették, amit az emberek kértek tőlük, de a macskák nagyon nem bírták a laboratóriumi macerákat.
    Engem elgondolkodtatott, hogy vajon mi, emberek mit profitálhatunk e felfedezésből? Gumiembereket, rendkívül hajlékony cirkuszi művészeket, akik az átlagember számára a lehetetlent is végre tudják hajtani, már sokat láttunk, de vajon van-e folyékony embertársunk is?
   Még ez is kiderülhet, de szerintem egyelőre elégedjünk meg a velünk élő gyíkemberekkel.
 

-  Ne barátkozz vele, ki nem állhatom!
    - Miért? Nem rossz ember.
    - Ez csak a látszat. Még csak ne is szólj hozzá, ő az ellenségem!
    A minap olvastam egy tanulmányról, amely a társadalmi egyensúlyról szól. A teljes tanulmány elérhető bárki számára, de előre jelzem, nem tartozik a könnyed esti olvasmányok közé. Ugyanakkor nagyon is izgalmas mindaz, amit a kutatók megállapítottak.      
   A tanulmány készítői egy nagyjából nyolcvanéves feltételezésből indultak ki, miszerint a társadalomban mindenkinek megvan a maga helye és a társadalom egyensúlyát a kapcsolati hálójuk tartja fenn. A kutatás lényege, hogy feltevéseik igazolására a kapcsolatokat négy csoportba sorolták a tudósok, amelyekben a pozitív kapcsolatok a barátokat jelentették, a negatív kapcsolatok pedig az ellenségeket.
   Az első általuk feltételezett szabály szerint a barát barátja az egyén barátja is. A második, hogy az ellenség barátja ellenség, a harmadiké, hogy a barát ellensége is ellenség. A negyedik szerint pedig az ellenség ellensége barát. A Science Advences tudományos portálon napvilágot látott tanulmány végül is e feltevések helyességét erősítette meg.
   Az persze nyilvánvaló, hogy ezek általános szabályok és nem törvényszerű, hogy az emberi kapcsolatok mindig így is működnek. Mert miért is lenne a barátom barátja az én barátom is, ha valamiért gyűlöl engem, elszereti a feleségemet, vagy férjemet, esetleg, mint segítőkész befektető lenyúlja a pénzemet? Természetesen ez az ember az ellenségem lesz. Ugyanakkor, ha meghívnak egy baráti társaságba, ahol ismeretlenekkel, a barátaim barátaival találkozom, már eleve rokonszenvvel vagyok irántuk, mert ők csak nagyszerű emberek lehetnek, hiszen a barátaim barátai.
   Az emberi természet már csak olyan, hogy ha egy személy összefut az ellensége barátjával, alig ismerve is rosszakat feltételez róla, negatív érzelmekkel viseltetik iránta. Ennek oka nyilván az a feltevés, hogy az általa utált ember barátja is csak rossz ember lehet. A harmadik feltevésről már a bevezetőmben írtam, arról, hogy nem csak az egyén érezheti úgy, de elvárás is lehet feléje, hogy a barátjának ellenségét tekintse saját ellenségnek is. Ugyanakkor lehet, hogy az „ellenség” valójában ártalmatlan, rendes ember. Az meg végképp szokás, hogy akár eltérő okok esetében is az ellenségünk ellenségére barátként tekintünk.
   Ahhoz, hogy leegyszerűsítsük a dolgunkat, gondoljunk a politikai rokonszenvre, ellenszenvre, az egy körbe tartozásra, vagy körönkívüliségre. Nincs ez másként a munkahelyen, baráti körben, de még a családban sem. De bármennyire is hihetetlen, ez az áttekinthetetlen, nehezen kiismerhető kapcsolati háló tartja össze a nagy egészet, az ember világát.

Családom egyik tagja általában többes számban mondja el kívánságait, például, hogy mit fogunk csinálni a ház körül. Tennivaló mindig van a kertben, vagy a már erősen korosodó lakásban, amely feladatok többnyire voltaképpen rám várnak. Van, amikor szórakoztat a fejedelmi többes, de többnyire csak lemondóan legyintek, mert tudom, hogy a kerti munkák kivételével úgyis egyedül kell megcsinálnom a teendőket.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy politikusaink, leginkább egyszemélyi vezetőnk szinte midig többes számot használ. Ilyen kifejezéseik a mi magyarok, vagy mi nem értünk egyet vele, Magyarország (nem a kormány?) vétót fog emelni stb. De többes számban küzd e jeles úr a baráti országokat egyesítő Európai Unió és visszafogottabban a NATO ellen. Nehéz elfelejteni finn és svéd barátainknak az utca nyelvezetével szólva: szívatását.
   Kedvencem, amikor a külügyekért felelős úr a nevünkben oktat ki más, de csak és kizárólag baráti országok vezetőit, kéri ki magának, vagyis Magyarországnak, mintha ő maga lenne az, a vélt sérelmét. Olykor erősen aggódom érte, mert láthatóan többszörösen is be van oltva diplomácia érzék ellen.
   Valószínűleg nem csak engem sért, hogy megkérdezésem nélkül nyilatkoznak a hatalmon lévők szigorúan többes számban a sorsomat, sorsunkat, hazánk jövőjét érintő dolgokról. Mondjuk, akarom-e, hogy hogy egyszemélyi vezetőnk, nyilván személyes okok miatt egy olyan éppen háborúzó keleti nagyhatalom érdekszférájába taszítsa vissza az amúgy szinte minden tekintetben nyugatos Magyarországot, amelynek tetteit már majd’ két emberöltőn át élvezhettük. Vagy amikor kinyilatkoztatják helyettem, hogy számomra is ellenség a nyugat, pedig nem az és így tovább. Ha csak az ismeretségi körömre, a pármondatos bevásárláskori gyors véleménycserékre, az utcán lezajlott eszmecserékre gondolok, bizony nagyon is sokfélék vagyunk, mi magyarok és nagyon is sokfélét gondolunk a világról.
   A mai világra jellemző, hogy mindenki a maga információs buborékjából tájékozódik, a közösségi portálokon a velük egy húron pendülőkkel erősítik egymás politikai hitét. Vagyis csak és kizárólag ezekben a körökben érvényes a mi és a többesszám használata, bár ahogy tapasztalom, még hasonló gondolkodásúakat sem lehet egy kalap alá venni. Vannak ugyan kisebb csoportok, amelyeket egy-egy eszme tart össze, mondjuk a vallás, az idegengyűlölet, az azonos focicsapatnak szurkolás és így tovább. Ők joggal használhatják a többes számot.
   Páromnak, hiszen róla volt szó a bevezetőben, e jeles emberektől eltérően elnézem a többes szám használatát. De nagyon haragszom, ha a nevemben politikusok szereznek közös ellenségeket, foglalnak állást, minthogyha ők lennének az ország.
   Vagy mintha bármiben is egyetértenék velük.

Belátom, nem könnyű velem filmet nézni. Párom szerint ugyanis van egy bosszantó tulajdonságom, amely szerintem sokkal inkább az időmet, idegrendszeremet kímélő képesség. De hát nem ritka, hogy a párok nem értenek egyet valamiben. Nos az én adottságom, hogy nagyjából öt-tízpercnyi filmnézést és „ez rossz film” kritikát követően felállok és kimegyek szobából. Mint utólag kiderül, általában nem is tévedek, azok a filmek valóban gyengék voltak. A számomra rossz film helyett inkább sportot nézek, esetleg valamilyen dokumentumfilmes csatornát, vagy olvasok. Megjegyzem, nekem minden olyan film is rossz, amelyben lelki, vagy testi erőszak van és amiben minden második szó valamilyen ordenáré trágárság.
   Kizárom a thrillerek, pszichothrillerek, horrorok, öldöklő háborús filmek megnézését is. Oly sok gazság történik körülöttünk, hogy cseppet sem akarok afféle esti „szórakozást”, amely jószerével valamelyik csatorna rémségekkel teli híradójának a folytatása.
   Tévénézés helyett olykor bekapcsolom a számítógépemet, mégiscsak könnyebb azon olvasni, mint a mobilom bolhabetűivel erőltetni a szememet. Sajnos, ha híreket olvasok, ott tartok, mintha egy filmes horror, vagy thriller történetét folytatnám.
   A híradások a nézői, olvasói igényeket szenzációs újdonságokkal kielégítve szórakoztatják a nagyérdeműt. Olyanokkal, mint a megölte nagyanyját az unoka, éppen a mobilját nézte a frontálisan ütköző autóvezető, agyonszúrta feleségét az idős férj, kirabolták, megverték, rabszolgaként dolgoztatták, eladták feje fölül a házát és így tovább. És még ki sem tettük a hírekkel lábunkat a mi 93 ezer négyzetkilométerünkről.
   A nemzetközi információk terén cseppet sem jobb a helyzet. Sőt! A késelések, robbantások, a migránsbandák városokat terrorizáló háborúi, a tengerbe veszett menekülők tragédiái és a gazdasági migránsok kezelhetetlen tömegeinek áradata, a mind vadabb európai és közel-keleti háborúk hírei még a harcedzett hírfogyasztók ideget is kikezdhetik. Vagy immunissá válnak, mondván, ez nem érint engem, a bajok mindig másokkal történnek. Valameddig. Talán.
   És akkor még szót sem ejtettem a politikai hírekről, amelyekhez komoly idegállapot illik, vagy valamilyen ütősebb likőr. A legtöbbet ugyanis nehéz megérteni, megemészteni és tulajdonképpen felesleges is. Másnapra már úgysem lesznek igazak.
   Irány tehát a könyvespolc, vagy az elektronikus könyvtár, ez utóbbiban könyvek ezrei várják az olvasókat. Vissza tehát a régi jó művekhez, amelyek békét, nyugalmat árasztanak, ahol megpihenhet a lélek.
   De azért vigyázzunk, nehogy az amúgy remekmű Meztelenek és holtak című kötetet válasszuk kikapcsolódásként. 

- Drágám, ez nem az, aminek látszik! – próbálta menteni a helyzetet a hitvesi ágyon a maga pucér valóságában, egy idegen nővel rajtakapott férj. S miközben a megcsalt asszony felháborodottan kifordult a hálószobából, szerető ura még utánakiáltott: – Mi lenne, ha megbeszélnénk?
   Gyakran találkozom a filmekben ezzel a kifogással és mindig elgondolkodtat a jelentése. Vagy ahogy szokás mondani, vajon mire gondolt a költő? Mert ugyebár mi is lehet az, amit egy férj művel egy hálószobában a nejével közös ágyukon az alkalmi partnerével? Talán dolgos munkatársakként a hivatali ügyeket, a cégük gazdaság állapotát, netán annak jobbítási lehetőségeit beszélik meg? Persze még az is meglehet, hiszen a meztelenség kötetlensége akár az agyműködést is serkentheti, bár inkább a test egy másik szervének a működését. Akkor viszont az már valóban az, aminek látszik is. Bonyolult téma ez, kérem.
   Napjainkban a közéletben is tapasztaljuk e szépséges kifogás létjogosultságát, hiszen mindannyian azt látjuk, amit látni szeretnénk, abban hiszünk, azt fogadjuk el, amiben hinni, amit elfogadni akarunk. És ha az másnak is látszik, mint ami, attól mi még elfogadhatjuk. Mert, ha nem, akkor úgyis megmagyarázzák nekünk, hogy valójában mit is láttunk.
   Erről meg egy másik filmbéli mondat jut eszembe. A világszerte nagy sikerrel vetített, idehaza Agymenők címen futó sorozat egyik hölgy főszereplője miközben vitába keveredik tudós párjával, utolsó érvként, sértődötten odaveti: szóval te inkább hiszel a szemednek, mint nekem? Hűha!
   Így vagyunk mostanában mi is mindannyian. Látunk dolgokat, amelyekről azt hisszük, hogy azok azok, de jön a politikus, a megmondóember, aki sima szavakkal rávezet minket, hogy gondolkodjunk már, mindaz, amit látunk, nem az, aminek látszik. És a szimpatizáns szavazók nagy számban hiszik, mert hinni akarják, hogy megcsalta a szemük, tévedett az agyuk, rászedték őket a gondolataik. Még akkor is így éreznek, amikor már biztosak abban, hogy az a sok rossz, amelyeket látnak, hallanak, tapasztalnak nap mint nap, valóság és valószínűleg azok, amiknek látszanak. Például tömegeket kifosztó inflációnak, működésképtelenség közelében vergődő egészségügynek, az unió többségétől mindinkább leszakadó gazdaságnak, vagy a 21. századi elvárásoktól messze lemaradó oktatási rendszernek. Ezek még rosszabbak is, mint amit hazudnak nekünk. Vagyis a megmagyarázók tőlünk elvárják, hogy nekik higgyünk és ne a szemünknek. Meg a zsebünknek, leromlott egészségi állapotunknak és reménytelen jövő előtt álló gyermekeinknek, unokáinknak.
   Én még sohasem használtam kifogásként a bevezetőmben leírt mondatot, pedig oly jó lenne kimondani mindarra, amelyeket mostanában megélünk:
   - Barátaim, ezek nem azok, amiknek látszanak!

Elgondolkodtató, hogy miközben a világ népessége jelenleg is rohamléptekkel nő, mégis korunk egyik legnagyobb népbetegsége a magányosság. Pedig mialatt e cikket írtam, a Worldmeters pillanatnyi adatai szerint már megközelítette a Föld népessége a 8,2 milliárdot és csupán ezen a napon késő délutánig 250 ezren születtek világszerte.
   Bizonyára mindannyian ismerünk magányos embert a környezetünkben, bár gyorsan megjegyzem, az egyedüllét közel sem egyenlő a magánnyal. Olyannyira, hogy a legtöbben időről időre vágyunk is egy kis egyedüllétre. De visszatérve a magányosságra, érdemes végiggondolni ennek pontos meghatározását is. A magány egy átmeneti vagy állandósult érzelmi állapot, amelyben a magányos ember kitaszítva, elvágva érzi magát másoktól. A magányos ember számára nehéz vagy akár lehetetlen is lehet tartalmas emberi kapcsolatokat kialakítani.
   Mindennek fényében komoly jelentőséget kap a magányosság, mint egészségkárosító tényező. És nem csak az idősekre jellemző mindez, hiszen világszerte fiatalok sokasága küzd a magánnyal. Pedig az emberiség történelmében még soha nem volt olyan kor, mint a miénk, amelyben a technika, az internet, az okostelefon segítheti az emberi kapcsolatok létrejöttét, fenntartását. Ennek ellenére még oly sok magányos ember sem volt, mint van ma.
   A magánynak nem csak mentális, de egészségügyi veszélyei is vannak. A WHO, az Egészségügyi Világszervezet szerint a magány ugyanannyira káros a szervezetre mintha valaki naponta 15 szál cigarettát szívna el.
   A Harvard Egyetem szakemberei egy kutatásban azt vizsgálták, hogy milyen összefüggés van a magány és az agyi érkatasztrófa, a sztrók között. A kutatók több mint 12 500 olyan 50 év feletti emberrel beszélgettek a magányról, akiknek soha nem volt még agyvérzésük. Négy évvel később a 9000 főnyire apadt csoport tagjainak tették fel ugyanazokat a kérdéseket. A végeredmény szerint, szemben a nem magányos emberekével, 25%-kal magasabb a sztrók kialakulásának esélye az időszakosan magányos embereknél. Azoknál pedig, akik a tesztek alatt mindvégig magányosak voltak nem kevesebb, mint 56%-kal volt magasabb egy esetleges sztrók lehetősége. És a többi betegségről még szót sem ejtettünk.
   Az adatok ismeretében felteheti magának mindenki a kérdést, hogy ő vajon magányos-e? Nem könnyű a válasz, mert magányos lehet valaki egy nagy családban éppúgy, mint egyedül élve, és nem feltétlenül magányos egy egyedülálló, de aktív társasági életet élő ember. De, hogy ez ellen az állapot ellen tehet-e bármit is a magányos ember környezete, már fogas kérdés. Különösen annak fényében, hogy mindenkinek megvan a maga baja, és ha a magányos nem jelzi magányának fájó voltát, nem keres, vagy kér segítséget, netán elzárkózik a változtatás elől, akkor bizony nincs mit tenni.
   Pedig látjuk, a magány akár ölni is képes lehet.

Imádtam édesanyám húsleveseit, ahogy a gyümölcslevesei is mindig ünnepet jelentettek számomra. De hát melyik gyereknek ne édesanyja főztje lenne a legfinomabb?
   Otthon mindig volt leves, édesanyám önmagát egyszerűen leveshasúként emlegette, ő ugyanis elélt volna csak levesen is, az volt számára a főétkezés. Finomakat is főzött, bár a mai ötletgazdag krémlevesek nem szerepeltek a repertoárján. Többnyire csak mintegy másfél tucatnyifélét főzött, de azokat mesterfokon. Én gyerekként, ifjúként sokkal inkább kedveltem a második fogásokat, főleg, ha azok a fogamra valók voltak.
   Erősen javakorabeliként kaptam rá a levesekre és ma már közel sem teljes számomra egy ebéd, ha nincs leves. S hogy mi is a leves valójában? Álljon itt a Wikipédia meghatározása, bár az nem éppen étvágygerjesztő: „a szilárd tápszereknek híg alakban való elkészítése a célból, hogy könnyebben emészthetők legyenek; a hígító anyag a víz, mely feloldja s magába veszi a tápanyag legértékesebb részeit”.
   A minap a menzákról hallgattam beszélgetést az egyik rádióműsorban. Arról esett szó, hogy a hagyományos iskolai menza reformjaként egyelőre kísérleti jelleggel megjelent a svédasztalos, vagy szabadszedéses iskolai menza. A legnagyobb magyarországi étkeztető cég kommunikációs igazgatója szerint jelenleg már mintegy 12 ezer gyerek, fiatal étkezik így. A beszélgetésből sok más mellett az is kitűnt, hogy milyen módon változtak meg a fiatalok táplálkozási szokásai, akik nem mellesleg erősen válogatósak is. A szakember nagyjából 5-10 közé tette azoknak az ételeknek a számát, amelyek népszerűek és általában el is fogynak.
   Kiderült, hogy a levesek közel sem kedveltek a diákok körében. Megdöbbentő adatként elhangzott, hogy a magyarországi közétkeztetésekben kötelezően felszolgált levesek 70-80 százaléka élelmiszer-hulladékként végzi. Vagyis a mai ifjak többsége nem kedveli, ezért nem is igényli étkezése során a levest. A szakember szerint úgy tűnik, hogy a jövő generációinak táplálkozáskultúrájából a leves teljesen ki fog veszni. Még akkor is így van ez, ha a harmincas, negyvenes korosztályú szülők még kívánják és eszik is a levest, de gyermekeik már egyfajta kényszerként élik meg, ha például a vasárnapi családi ebéd hagyományosan levessel kezdődik. Leves helyett szívesebben fogyasztanak gyümölcslét.
   Az biztos, hogy generációnként is erősen változnak az étkezési szokások, de valahogy a leves évszázadok óta érinthetetlen volt. Hogy miért éppen a mi fiataljaink akarnak véget vetni e tradíciónak, annak kiderítése már a szakemberek dolga. Én maradok leveshívő. Keresek is egy régi szakácskönyvet és megtanulom néhánynak az elkészítését.
   Mielőtt végképp kivesznének.

Bármennyire is jó lenne hinni, mégis ki kell ábrándítanom mindenkit, aki még hisz benne, hogy a világon sehol sincs kolbászból fonva a kerítés. Még a húsüzemekben sem, hát még az átlagember háza táján.
   Bizonyára magyarázatra szorul e fenti kijelentésem, pedig én is örömmel venném, ha úgy lenne, mert szeretem a finom kolbászt. De a lényeg, hogy az élet sehol sem tökéletes, bár van, ahol sokkal jobb élni és van, ahol kifejezetten rosszabb, mint mifelénk.
   Azért azt ne felejtsük el megjegyezni, hogy közöttünk is vannak a sors vagy a politika által felemelt egyének, akik, ha akarnák nem kastélyt, óriási birtokokat építtetnének maguknak, még csak nem is jachtot és magánrepülőt vennének. E kiváltságosok akár kolbászból álló kerítéssel is körülvehetnék hatalmas ingatlanjaikat, miközben a mi pénzünkkel kitömött pénztárcájuk alig-alig lenne vékonyabb. Nincs így ez a bérből élőknél, még inkább a nyugdíjasok sokaságánál.
   Idehaza számtalanszor halljuk, hogy a kormány megőrzi a nyugdíjak vásárlóerejét. Bizonyára ezt ügyes statisztikával igazolni is lehet. Az már más kérdés, hogy eközben az idősebb emberek hónapról hónapra szorosabbra húzzák a nadrágszíjukat, amelyen már elegendő lyuk sincs az összehúzásokhoz.
   A minap látott napvilágot a U. S. News and World Report által közzétett ranglista a kényelmes nyugdíjas éveket biztosító országok rangsorával. A 89 országot tartalmazó listát olyan szempontok szerint állították össze, hogy egy adott országban mennyire fejlett a közegészségügyi rendszer, barátságos a környezet, kellemes az éghajlat, vonzó a lakóhely. De szempont volt a megfizethetőség, a kedvező adókörnyezet és nem utolsósorban a tulajdonjogok tiszteletben tartása is.
   Az persze nem túl meglepő, hogy már második éve Svájc a legjobb e téren, bár az említett kolbászból font kerítés ott sem jellemző, ráadásul a megélhetés is igen drága arrafelé. Ennek ellenére mégis jó ott nyugdíjasnak lenni. Ahogy a második Új-Zélandon és a talán meglepő módon bronzérmes Portugáliában is. A top tízben van még sorrendben Ausztrália, Spanyolország, Kanada, Dánia, Hollandia, Svédország és Luxemburg is.
   Hazánk a 45. helyen végzett a felmérés szerint, hogy ez jó, vagy sem, nagyon is pártszimpátia kérdése. Meg, hogy milyen messze van még valaki a nyugdíjas léttől. Abban élni ugyanis a 45. hely már nagyon is valóságos. A horvátok, lengyelek, de még a románok is előttünk végeztek és csak gyenge vigasza lehet a sokszor nélkülöző magyar nyugdíjasoknak, hogy környezetünkben a cseh, vagy szlovák időskorúaknak még rosszabb.
   Ahhoz, hogy jobb legyen a magyar nyugdíjasoknak is, az országváltás idős korban már nem egy komolyan vehető lehetőség. A megoldásra némi gondolkodás után mindenki könnyedén rájöhet.

- Lányok, felkészültetek, erősek vagytok, ha nem rettentek meg, megnyeritek a versenyt. De, hogy a sok edzéshez még valamit hozzátegyek, itt van ez a kis kabalafigura, amelyet, ha megérintetek, akkor ez plusz erőt ad majd nektek. Mert tudjátok: segít az X.
   Azzal előhúztam zsebemből a kisfiam megunt játékai között talált bronz indiánfigurát és a lányok elé tartottam. Ő X – mondtam – mostantól a mi segítőnk.
   A két evezőslány eleinte kétkedve fogadta X-et, az új csapattagot, de hát ártani bizonyára nem fog, ezért, ahogy mutattam, egyenként megérintették a kis játékfigurát. A versenyt a tőlük elvárható módon megnyerték és ettől kezdve X teljes jogú csapattag lett, amelynek megérintése nélkül nem akartak rajthoz állni. Oly sikeresen működött, hogy egyiküket még a szöuli olimpián is segítette.
   Edzői munkásságom e szép emléke annak nyomán jutott eszembe, hogy a minap olvastam, az űrbe készülő orosz asztronauták mielőtt elfoglalják helyüket az űrhajó kabinjában, sorra levizelik egy busz hátsó kerekét.
   E szokás – babona? – eredete, hogy 1961. április 12-én Gagarinnak annyira kellett pisilnie, hogy megállította az őt és kísérőit szállító buszt és kényszerűségből annak hátuljánál végezte el kisdolgát. Ebből aztán hagyomány lett.
   Joggal gondolhatnánk még ezek után is, hogy a mai kor felvilágosult embere már cseppet sem hisz a babonákban, de ez nem így van. Ahhoz, hogy úgy-ahogy szerencsével átjuthassunk az élet sűrűjén, kellenek a segítségek. És el kell tudnunk igazodni abban is, hogy mi a jó, mi a kerülendő. A négylevelű lóhere szerencsehozó képességében például sokan hisznek, ahogy a kéményseprő látása is komoly szerencsefaktor, persze csak akkor, ha az illető megfogja eközben a saját ruhájának egyik gombját.
   Igen rossz ómen ugyanakkor, ha fekete macska megy át előttünk az úton, vagy ha összetörünk egy tükröt, mert az bizony hétévnyi szerencsétlenséget hoz ránk. Ha pedig egy ügyetlen mozdulattal kiöntjük a sót, az sok veszekedés oka lesz a jövőben. Bár erre van gyógyír, elég egy csipetnyit a kiöntött sóból a hátunk mögé szórni.
   Ki ne hallott volna a véletlenül fordítva felvett ruhadarabunk szerencsehozó képességéről, vagy a 13-ára eső pénteki napok balszerencsehozó tulajdonságáról? Bár bevallom, ezzel nem értek egyet. Középiskolásként nem tartoztam a jó tanulók közé, szüleim az érettségim előtt már marékszámra szedték a nyugtatót, hogy elviseljék majd a bekövetkező tragédiát. Miután kedveltem a 13-as számot és a szóbeli érettségim éppen péntekre és 13-ára esett, hát felkészülésként megtanultam valamennyi tárgy 13-as tételét. Nyertem, a hétből négyben 13-ast húztam és éppen csak eredménnyel, de érett lettem.
   Tanulság: néha lehet szerencséje az embernek, de a tudatlanság, alkalmatlanság és lustaság ellen semmiféle babona sem segít.

Meglehetősen ifjú, bár érdeklődő gyerek lehettem, amikor még a tévénézős korszak előtt egy családi rádióhallgatás során az egyik rádiójátékban elhangzott az SOS vészjelzés. Miután fogalmam sem volt róla, hogy az mit is jelent, édesapám elmagyarázta a három rövid, három hosszú és újabb három rövid morzejelekből álló nemzetközi vészjelzés lényegét. Attól kezdve legalább e téren nem álltam tudatlanul a zavaros világ történéseinek sodrában.
   Amikor a minap egy történetben újra az SOS-ről olvastam, joggal hittem, tudom, hogy miről van szó. Az SOS – ahogy az közismert – a Save Our Souls, vagyis mentsétek meg lelkeinket, vagy más ismeretek szerint a Save Our Ship, vagyis mentsétek meg a hajónkat szavak rövidítése. Amit én tudtam róla, az nagyon nem illeszkedett a frissen olvasott eseménybe. Nemsokára ki is tűnt, hogy ez az SOS nem az az SOS.
   Az interneten terjed egy tanmese, amely szerint fiatal korban a sebesség és az adrenalin határozza meg cselekedeteinket, de ahogy öregszünk és bölcsebbek leszünk megtanuljuk, hogy a kényelem, a nyugalom és a béke sokkal fontosabb. Ez az SOS a Slower, Older and Smarter, vagyis lassabb, idősebb, és okosabb hármasnak a rövidítése. És még csak morzézni sem kell hozzá. A dolog lényege, hogy megérezze az ember, mikor jön el az ideje a lassításnak és élete hátralévő része élvezetének.
   Kedvelem az idehaza legtöbbek által használt közösségi portálban és úgy nagy általánosságban az internetben, hogy rengeteg okosságba, életigazságba futhat bele a böngésző. Róluk elmondható, hogy ha valaki azok szerint élne, akkor vagy egy igazi szent ember, vagy kiváló életművész lenne, olyan, aki mindenre tudná a választ és mindazok ismeretében minden felesleges nyűgöt, gondot, mások kellemetlenkedéseit lesöpörve magáról kellő békességben, nyugalomban és körülmények között tengetné napjait.
   A modern SOS szerinti gondolkodás vélhetően néhányaknak megy is, de akinek féltenivalója van, családja, gyerekei, unokái, vagy akinek a mindennapi megélhetését nem fedezi a bére, nyugdíja, bizonyára másként gondolkodik. Így van ezzel az is, aki betegségére nem, vagy csak nagy sokára kap kezelést, rossz esetben a szükségesnél évekkel később jut műtéthez. Ezek az emberek szívük szerint bizonyára inkább a mentsétek meg lelkemet morzejeleket küldenék világgá.
   Mindamellett nagyon elgondolkodtató a lassabban, idősebben és okosabban hármas jelszó. Én egy ideje próbálom is, az idősebben már megy, emiatt aztán a lassabban is. Az okosabb életen viszont még kell egy keveset dolgoznom.
   Bár, ha eddig nem ment, mitől menne ezután?

Az első figyelmeztető jel a kis cukrászda bezárása volt. Igaz, ezt még ráfoghattuk a Covidra. De annyi baj legyen, van másik cukrászat is pár száz méterre onnan.
   Aztán jött a két évvel ezelőtti gáz- és villanyáram áremelés, vagy másként: a rezsicsökkentés csökkentése, esetleg az árak újraszabályozása. Mindegy is, hogy hogyan nevezzük, többet kell azóta fizetnünk. Vagy fázunk, és 25-ös izzóval világítunk, hogy ne lépjük át a rezsicsökkentett keretet. De nem tehetik mindezt a vendéglátóhelyek üzemeltetői, mert világítaniuk, télen fűteniük kell és igen kemény összeget fizetniük havonta a főzés miatt elégetett gáz után. Így aztán az ételárak megindultak a csillagos ég irányába, a vendégek meg elmaradásukkal tüntettek a helyzet ellen.
   Csak idő kérdése volt, hogy emiatt vendéglátósok sora dobja majd be a törölközőt, szünteti meg vállalkozását. Ahol lakom több étterem is van, de közülük ezúttal a minap egyetlen hét alatt kettő is befejezte a tevékenységét. Az egyik egy nagy múltú vendéglő, amelynek konyhája miatt távolról is érkeztek vendégek és az áraik még a vékonyabb pénztárcájúaknak is megfizethetőek voltak. Régen.
   Az első gyanús jel az volt, hogy az étterem a nyári csúcsidőben is már este kilenckor bezárt, oly kevés volt a vendég. Nem volt tehát meglepő a hír, eddig tudtak kitartani, de nincs tovább. És nem is ők voltak az eddigi környékbeli négy vendéglátóhely bezárásával járó lavina elindítói.
   Megszűnt az elmúlt két évben étterem azért is, mert a területüket ingatlanbefektetőknek adták el, akik meg méregdrágának tűnő lakásokat építtettek az étterem helyén. Az falatozó egykor pedig még önkiszolgáló étteremként is működött, hiszen a létező szocializmusban bárki megengedhette magának, hogy ott egye meg ebédjét. Az önkiszolgáló jelleget aztán egy másik vállalkozás vette át és működött is a gázáremelésig közmegelégedésre. Aztán elhagyni kényszerültek éttermüket, máshova költöztek, ott főztek és már csak házhoz szállítást vállaltak. A nyár végén aztán azt is abbahagyták.
   Az ember, aki korábban, amíg még megtehette szívesen vette igénybe az éttermi szolgáltatásokat, de nem dúskál a statisztikai hivatal által megénekelt sok százezres fizetés gazdagságában, vagy éppen csak kibírja az egyik nyugdíjtól a másikig, most választhat. Vagy áttér a hideg ételek, mint például a még megfizethető disznózsíros kenyérből, olcsó felvágottból variált táplálék fogyasztására és mindezt az egészséges életmód jegyében, vagy megtanul magára főzni.
   Attól tartok, hogy az éttermek fogyása nem csak pillanatnyi állapot, hanem kortünet. Mert ha a vállalkozó talpon akar maradni, akkor kénytelen árat emelni. Aki tehetős, eszik ott, aki nem, hát így járt. Ez mehet is egy darabig.
   Amíg ő is be nem zár.
 

Először azt hittem, hogy rosszul látok. Miután nem vagyok egy gyorshajtó típus, így autót vezetve is figyelhetem, megcsodálhatom a tájat, a szép épületeket, vagyis a járművemen kívüli világot.
   Már elhaladtam az óriásplakát mellett, amikor tudatosult bennem, hogy azon minthogyha ezúttal nem a megszokott kormányzati gyűlöletkeltés lenne, hanem egy fekvő üveg. Az pedig mintha egy alkoholos italt magába záró palack lett volna. Nem, gondoltam, az mégsem lehet, hiszen nemrégiben még tiltott volt az alkoholos italok ilyen jellegű reklámja.
   Több mint két évtizedig voltam főszerkesztője, vezetője egy televíziónak, így hát végigélvezhettem az éppen hatályos médiatörvény mind szigorúbb reklámszabályait és azoknak a törvény szavaival olykor gyökeres ellentétben álló hatósági értelmezéseit. Arra emlékszem, hogy még a viszonylag alacsony alkoholtartalmú bort reklámozni is csak késő este lehetett. Ma meg azt látom, hogy már a nap bármely szakaszában reklámoznak töményitalt az országos nézhetőségű csatornákon. Meg, mint láthatjuk mindannyian, az azóta szépen szaporodó útmenti whiskey-s óriásplakátokon.
   Pár nappal később, a szeptemberi tanítási kezdet másnapján egy buszmegállóban várakozó, középiskolás korú fiatalok csoportjára lettem figyelmes. Ebben még nem lett volna túl sok érdekesség, de az mindenképpen szemet szúrt, hogy mögöttük, mintegy kiteljesítve a képet, ott virított a már említett italos reklám. Híve vagyok az önálló gondolkodásra, cselekvésre, felelős döntésre nevelésnek, persze megfelelő keretek és korlátok között, de az italreklám alatt álldogáló fiatalok látványáról cseppet sem az ifjúság erkölcseinek, mentális egészségének fejlődése érdekében kifejtett kormányzati erőfeszítések jutottak eszembe.
   A World Population Review által a WHO adatai alapján összeállított tavalyi top 10-es listán Magyarország, vagyis mi, e szép haza lakosai az első helyen állunk. Rossz hír ugyanakkor, hogy a listán a legmagasabb alkoholfogyasztási zavarokat és (vagy) az alkoholizmus országok közötti arányát rangsorolták. Mögöttünk másodikként orosz felebarátaink, majd a beloruszok, lettek, dél-koreaiak, szlovének következnek az első hat helyen. Lehet úgy is értelmezni helyezésünket, hogy messze lenyomtuk az e téren csak hetedik USA-t. Kétes dicsőség.
   Egy pár évvel ezelőtti felérés szerint gyermekeink első alkoholfogyasztására átlagosan tizenhárom éves koruk táján kerül sor, de sajnos a diákok nagyjából 11 százaléka már tízéves kora körül megkóstol egy alkoholos italt. Ennél is döbbenetesebb adat, hogy a 16 éves fiataljaink fele már volt részeg.
   Elismerem, hogy a termékreklámoknak helyük van az életünkben. De vajon minden a pénz, a profit? Még gyermekeink egészsége, későbbi szenvedélybetegségektől terhelt felnőtt élete árán is?

Mostanában komoly fejfájással küszködök. Ráfoghatnám az időjárásra, de tudom, hogy ez most más miatt van. Nem vagyok egy fejfájós típus, de amióta kiderült, hogy ingyenesen kaphatok az államtól egy kastélyt, nekem csak ez jár a fejemben. Olyannyira, hogy mint mondtam, görcsöl is tőle a fejem.
   Mivel nagyon is komolyan gondolom a kastélyszerzést, letöltöttem a Magyar Közlöny idevonatkozó paragrafusait, hogy mindet pontosan tudjak. Igaz, ahhoz, hogy ebből valamennyit is értsek, kellett volna egy jogtudós segítsége. Van is két ügyvéd a családban, de ők a nyugdíjam ismeretében komolytalannak vélték a kastély iránti vágyamat, mintha az pénzkérdés lenne. Mert mi is az a tízmillió, amennyiért megkaphatom a dokumentációját a pályázatnak? Mert ugyebár nem úgy van az, hogy csak bemegyek a kastélyboltba és veszek egy úri lakot. Ez rendben is van, nekem azért fáj a fejem, mert nem tudom, hogy a most meghirdetett nyolc kastélyból melyiket válasszam. Azt ugyan sajnálom, hogy a környezetemben lévő kastélyok közül, mert vannak ám mifelénk is, egyet sem bocsátanak ingyenesen magántulajdonba, pedig jó lett volna itthonról csak úgy, az öreg bringámmal áttekerni a kastélyomba. Na mindegy, az ember ne legyen túlzottan nagyravágyó.
   Ha már a közlönyt olvasgattam, csak úgy mellesleg azt is megláttam, hogy szép csendben megint, ezúttal tizenharmadszor is módosították a kőbe vésett alkotmányunkat, vagy hogy is hívják. Csak helyeselni tudom, a kőfaragóknak is kell a munka.
   De vissza a lényeghez, a kastélyomhoz! Szerencsére nagyjából meg is felelek valamennyi ismérvnek, büntetlen előéletű vagyok, nincs köztartozásom az állam felé, kapok erkölcsi bizonyítványt is. Gondolom, rettenetesen sokan fogunk pályázni, nagy lesz a tolongás, a derék építésért és közlekedésért felelős miniszter urunk fog dönteni, ő pedig, mint látjuk a vasutunk állapotát, nagyon érti a dolgát, szóval abban kivetnivalót senki sem fog találni. Én sem, ha enyém lesz az egyik kastély és délutánonként ott szunyókálhatók majd egy keveset a kiadós nagyúri ebédem után.
   Az némiképpen aggaszt, hogy bár sok eurót fordíthatott kormányunk az unió polgárainak jóvoltából e szépséges építmények felújítására, azok még közel sincsenek készen, kell majd még pár tíz, de inkább százmilliót befektetni. Aztán az sem tetszik, hogy a leendő kastélyparkomat látogathatóvá kell majd tennem, a kastélyomban őrzött közgyűjteményeket meg mutogatnom kell az érdeklődőknek. Mi lesz így a magánszférámmal?
   Most már nem csak a kastélyom kiválasztása a főfájásom okozója, de az is, hogy ezek a szép kis házak tulajdonképpen valódi pénznyelők. Egy gyors kalkulációval ki is számoltam, hogy valószínűleg a januárban várható nyugdíjemelésem havi párezer forintja nem fogja majd fedezni a költségeket. És még kenyeret is kell vennem.
   Csoda, hogy megfájdult a fejem?

Ha napjainkban valaki is azt hiszi, hogy kenyerén, és vízen élve komoly sikereket lehet eléri a sportban, az erősen téved. Még akkor sem lehet olimpiai-, világbajnoki címeket, világcsúcsokat, győzelmeket elérni, ha a kenyérre még jut egy kis felvágott is. Érdemes végiggondolni, hogy a rendszeres edzés és a tehetség mellett mi minden kell még, hogy valaki esetenként akár 200 kilométert is egy autó sebességével tekerve nyerjen kerékpáros versenyt, vagy hétről hétre csúcsformában ússzon, fusson, evezzen és így tovább.
   Életem meghatározó időszaka volt, amikor evezős edzőként, vezetőedzőként dolgozhattam. S bár voltak felnőtt versenyzőim is, többnyire serdülőkkel és a felnőtt kor határán lévő fiatal sportolókkal igyekeztem eredményeket elérni. Annak ellenére, hogy fontos volt a siker, egész edzői pályafutásom alatt ellensége voltam a doppingnak. Ma sem gondolkodom másként. Az utánpótláskorúakkal kapcsolatban. Mert ahova a profi versenysport fejlődött, az már messze más terület, sokkal inkább a show, cirkusz és pénzgyártás világa.
   Mindezt annak a botránynak nyomán tartottam fontosnak leírni, amely a jelenlegi világelső olasz teniszező körül bontakozott ki és amelynek lényege, hogy bár kétszer is találtak a vérében tiltott szert, mégis felmentették a doppingvád alól, míg másokat a Doppingellenes Világszervezet akár évekre is eltilt a sporttevékenységtől. A világelső vetélytársainak egy része azonos elbírálást követelve tiltakozik az olasz felmentése ellen.
   Túllépve a jelenlegi eseten, nagyon elgondolkodtató, miközben mindenki tudja, hogy heteken, hónapokon át nem lehet csak edzéssel, kiváló táplálkozással, masszázzsal, orvosi, pszichológiai segítséggel csúcsteljesítményt nyújtani, mégis úgy tesz a világ, mintha valóban létezhetne doppingmentes tiszta sport. Mint mondjuk csalásmentes pénzvilág, kereskedelem, hazugságmentes kormányzás.
   Sok évvel ezelőtt egy doppingügyekben jártas szakember a vele készült rádióinterjúban egy karibi ország, a doppinggyártás egyik közismert helyével példálózott. Azok a sportolók – mondta –, akik elsők között meg tudják fizetni az ott fejlesztett legújabb, még kimutathatatlan teljesítménynövelőt, nyernek vagy helyezéseket érnek el a jól fizető versenyeken, akik csak a következő évben, igaz, olcsóbban, azoknak esetleg még szerencséjük lesz, de a szer későbbi alkalmazói már nagy valószínűséggel megbuknak a doppingteszteken.
   Nem tudom, hogy az illető mennyire túlzott, de hajlamos voltam hinni neki. Úgy gondolom, hogy miután doppingmentes sportot legfeljebb a maguk kedvére versenyző amatőrök körében lehet csinálni, át kellene értékelni a cirkusszá, show-műsorrá, pénzkereső foglalkozássá átlényegült sportvilág résztvevőinek korlátozását.
   A mostani esetből is láthatjuk, tökéletesen tiszta sport nem lesz. Az a hajó már régen elment.

Több mint egy évtizeddel ezelőttig az újságírói munkám mellett minden nyáron két kisvárosban is rendezvényeket szerveztem, vezettem. Ezek között volt több más mellett country fesztivál, szabadtéri színház, fúvószenekari és mazsorett program éppúgy, mint az egyik város születésnapja. Ez utóbbi záró fénypontja mindig a tűzijáték volt.
   Ez utóbbi messzebbről is látogatókat vonzó esemény volt, olyannyira, hogy a környéken alig fértek el az emberek. Pedig ez a látványosság mindössze tíz percig tartott. Igaz, ez idő alatt százával röppentek fel és színezték különlegesre az eget a petárdák, bombetták, bombák, görögtüzek és társaik.
   Akkoriban egy ilyen hosszúságú, de látványos tűzijáték alig haladta meg egy jobb módú szilveszteri házibulin eldurrogtatott pirotechnikai eszközök árát. Most meg azt olvasom, hogy az augusztus 20-ai budapesti monstre tűzi látványosság több milliárdba kerül. Igaz, háromszor annyi időtartamban, mint az énáltalam szervezett egykori látványosság.
   Nem állíthatom, hogy csömöröm lett a pirotechnikai show-ból, de tény, hogy jó ideje már nem vonz az ilyen esemény. Lehet, hogy a nézők biztonságának védelme okozta sok stressz váltotta ki belőlem, de ma már egyetlen lépést sem tennék annak érdekében, hogy a tömegben állva kémleljem a színesre festett eget, pedig, ha jól csinálják, ez valóban élvezetes látványosság.
   Ma meg már ott tartok, hogy ha azt hallom, hogy a tűzijátékhoz képest messze olcsóbb fényfestések korában – amitől még az állatok sem rohannak világgá félelmükben – a kisebb és nagyobb települések, városok, vagy fő attrakcióként a főváros annyi pénzt öl mindebbe, amelyből emberek sokaságának az életét lehetne jobbá tenni, elszomorodik a szívem. Gondolom, ha felsorolom mi mindenre lenne elég a tengernyi pénz, már mondják is sokan, hogy jó kis demagóg szöveg. Pedig tényleg lehet az országszerte eldurrogtatott és csak néhány percnyi örömöt okozó szórakozást más, olcsóbb mutatvánnyal kiváltani és a pénzt az igen szegény ország nagyon sok szegény emberének boldogulásra fordítani.
   Vállalom tehát a demagógia vádját, mert vallom, hogy az ilyen-olyan helyekről összekéregetett méregdrága hitelekből működő állam, vagy a teljességgel elszegényített önkormányzatai ne így akarják önmagukat fényezni, a jól működés látszatát kelteni. Elég lenne ehhez az egészségügyi ellátórendszer jobbá tétele, a megfelelő oktatás, a gazdaság hozzáértő irányítása, jobb utak, a rászorulók segítése is, hogy megfelelőbben érezzék magukat a lakosok.
   Most viszont ott tartunk, hogy aki két évig nem jut műtéthez, nem, vagy csak későn kap megfelelő orvosi ellátást, esetleg a gyereke az oktatási rendszer gyengesége miatt alkalmatlan lesz megfelelni a kor kihívásainak, legfeljebb csak a tűzi parádékkal vigasztalódhat.

Nagyjából kijelenthető, hogy a mai Magyarországon kevés dolog van, ami jól működik. Persze ha nem számítjuk ide a kormánykommunikációt, az ellenséggyártást, a gyűlöletkeltést és mindenért mások hibáztatását, mert azok világszínvonalon szuperálnak.
   Eszembe sincs most felsorolni a kudarcágazatokat, élen az egészségüggyel, gazdasággal, oktatással és így tovább, mert erre kevés az általam megszabott karakterszám. Most csak és kizárólag arról lesz szó, ami – persze az egészségügy is ilyen lenne – előbb, vagy utóbb, ha megéljük, valamennyiünket érint.
   Egy közelmúltbeli felmérés szerint a megkérdezettek egyharmada véli úgy, hogy mire ő nyugállományba vonulhatna 70 év lesz nyugdíjkorhatár. A nyugdíjak mértékének és a megélhetés költségeinek ismerete mondatta ugyancsak a válaszadók közel egyharmadával, hogy szerintük ők a nyugdíjkorhatár betöltése után is dolgozni kényszerülnek majd.
   A szakembereket világszerte foglalkoztatja nyugdíjkorhatár növelésének szükségessége. A fejlett társadalmakban manapság az idősebbek valamiért tovább akarnak élni, mint őseik, miközben a teljes termékenységi arányszám, az, hogy egy nő szülni képes kora alatt hány gyermeknek adna életet, folyamatosan csökken. Ezek miatt lesz egyre kevesebb az aktív dolgozó és mind több az idős ember.
   Éppen ezért igen szép feladat minden ország kormánya számára, hogy olyan nyugdíjreformot hajtson végre az országában, amely évtizedeken át működőképes, ugyanis a nyugdíjrendszer nagyon hosszú működőképes időszakot kíván. Sok évig tart, amíg az egymást követő, nyugdíjba vonuló korosztályok elérik a nyugállomány kezdetének megemelt évszámát, emellett a rendszernek meg kell tartania fizetőerejét, biztosítania kell, hogy az idősebb emberek is meg tudjanak élni a nyugdíjukból.
   Élénken él emlékezetemben az akkor éppen szakmunkássá lett fiammal és mesterével folytatott beszélgetésünk arról, hogy ő hogyan is tudná a fiatalembert alkalmazottként továbbfoglalkoztatni. Emlékszem arra is, hogy gyermekem inkább választotta volna az alacsonyabb bejelentett bért és többet a zsebébe, ami ellen erősen tiltakoztam, mondván, hogy mi lesz így a nyugdíjával? Meggyőződéssel válaszolta, hogy amikorra ő nyugdíjba vonulhatna, már biztosan nem lesz nyugdíj.
   Ma is sokan gondolkodnak így, pedig olyan gyorsan lesz egy ember nyugdíjas korú, hogy maga sem érti, hova tűntek az évtizedek. És aki már megtapasztalta, tudja, nagyon nyomorúságos elfoglaltság lesni a bankszámlára érkezett, vagy postás hozta ellátmányt, majd hosszasan számolgatni, hogy az mire is lesz elég.
   A szakértők szerint a magyar kormánynak legfeljebb tizenöt éve van a nagyobb bajok előtt. Hogy mivel járhatna a nyugdíjrendszer esetleges összeomlása, ahhoz kevés az átlagember fantáziája.
   Bármit is hoz majd a nyugdíjreform, 70 éves korhatárt, vagy más megszorítást, egy biztos: nagyon nem lesz népszerű.

Szeretem kipróbálni a számomra érdekesnek, hasznosnak tűnő internetes és digitális újdonságokat. Nem vagyok szakember, csak egy egyszerű felhasználó, de ahogy látom, aki kicsit is lemarad a világhálón felbukkanó és gyorsan a mindennapi életünkbe beépülő technológiák használatával, sok nehézséget okoz magának.
   Ilyen megfontolásból, ahogy elérhetővé vált a ChatGPT elnevezésű mesterséges intelligencia, letöltöttem és beírtam – mi mást, mindenki magára kíváncsi, meg arra, hogy mit tud róla a világ – a nevemet. Többszöri kísérletem során meglepően furcsa találatokat kaptam, többek között voltam 19. századi író, majd egy 20. század elejei tudós, kutató, csak az nem voltam az MI (mesterséges intelligencia), vagy ahogy nemzetközileg szokás megemlékezni róla, az AI (artificial intelligence) találataiban, ami és aki valójában vagyok.
   Ezután kértem orvosi tanácsokat is tőle, azok valamivel már pontosabbak voltak, de túlzottan nem bíznám magam a javaslataira. A legmegfogadhatóbb tanácsa szerint forduljak orvoshoz panaszaimmal. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy már talán nem is évek, csak hónapok kérdése, hogy a mesterséges intelligencia végképp meghatározó legyen az életünkben. Ha manapság felhívjuk a legnagyobb hazai telekommunikációs szolgáltatót, Vanda veszi fel a telefont, ha a vasúti menetrend érdekel vagy vonatokkal kapcsolatos kérdésünk akad, Elvirával társaloghatunk. Mindketten tanulni képes mesterséges intelligenciák és messze nem csak ők ketten dolgoznak az ügyfélszolgálatokon. Ha pedig egy politikussal akarunk levelezni a közösségi felületén, akkor a választ kérdéseinkre általában már egy robot, a chatbot írja. Vagyis, ha így nézzük, már hónapokat sem kell várni rá, hiszen jó ideje mindennapjaink része az AI. Van is veszélye ennek a robotvilágnak szép számmal.
   Kiváló példa minderre az Unesco közelmúltbeli jelentése is, amely arra figyelmeztet, hogy a mesterséges intelligencia veszélyezteti a holokauszt-emlékezetet, mivel az általa generált tartalom történelmi feljegyzéseket készíthet vagy éppen torzíthat és felerősítheti az előítéletet. Rosszindulatú, gyűlöletkeltő személyek és csoportok is kihasználhatják az AI ilyen irányú tökéletlenségeit hamis információk terjesztésére. Lesz rá fogadókészség, hiszen amúgy is ennek évadját éljük nagy lelkesen. A holokauszt meghamísítása csak egy lehetőség a milliónyi történelmi tény elferdítésére, törlésére, átírására. Bár ehhez eddig sem kellett mesterséges intelligencia, ment az egyéni, vagy politikai érdekből könnyedén az emberiség történelmében bármikor.
   Ha valaki mégis úgy érezné, hogy a gyűlölet még nem eléggé terjedt el a világban, ne aggódjon. Az AI ebben is segíteni fog. 

A világrengető botrányok, tragédiák, értelmetlen villongások, tízezrek halálát okozó háborúk hírei mellett éppen csak apró hullámokat verő botrány alakult ki még az olimpia előtt abból, hogy az egyik sportlap magazinjának címlapjáról a szerkesztők lefelejtették az olimpián jó helyezésre esélyes női sportolókat. A csak férfiakat szerepeltető kiadványt az újság visszavonta és a hiba elismeréseként újra kinyomtatta a különszámot.
   Ó, ha minden ilyen lovagias módon oldódna meg! Mert el kell ismernünk nem divat mifelénk a hiba elismerése és javítása. Különösen nem olyan esetekben, amely a magyar férfiak felsőbbrendűségét bizonyítja és leginkább a gyengébbik nem kárára, hiszen ez egy macsó ország. Elég megnézni az ország kormányát, ahonnan a mutatóban ügyködő női vezetők közül kettőt egy súlyos, bár egyáltalán nem biztos, hogy saját döntésükből elkövetett hiba miatt kipenderítette a főnökük, mintegy rájuk testálva ezzel a hiba elkövetését.
   Nincs ebben semmi különös egy olyan országban, ahol a nők, ha jogilag már nem is, de sok más téren bizonyíthatóan és tapasztalhatóan is hátrányosabb helyzetben vannak férfitársaikkal szemben. Pedig számtalan nagy tudású, nagyon okos nő dolgozik kutatóintézetekben, bíróságokon, ügyvédként, vagy gyógyít, tervez, oktat egyetemeken, vezet vállalatokat. Ugyanakkor, ahogy olvasható a felmérésekben, sokszor alacsonyabb bérért, mint a férfiak.
   Magyarország mindig is az volt, az elmúlt közel másfél évtizedben meg végképp macsó országgá lett. A macsó szó spanyol és portugál eredetű kifejezés, amely eredetileg olyan férfit jelölt, aki a férfiközpontú társadalomban családfő – vagy éppen szerető –, vezető tudott lenni és az élet minden területén számtalan befolyásos szerepet el tudott játszani. És ezt hirdette is magáról. Stimmel. A mi macsóink szeretik hinni magukról, hogy ilyenek, pedig a többségük tévúton jár ebbéli hitében.
   Férfiként nagyon is pártolom a női vezetőket, s bár vannak hátrányaik, elsősorban az érzelmeik, miközben igen nagyra becsülöm a női precizitást, megbízhatóságot, türelmet és a sokszor igen meglepő lényeglátást. Közben nem felejtem azt sem, hogy életem során nem egy hisztériás, hangulatát óránként váltó férfi vezetővel voltam kénytelen dolgozni.
   Edzőként – valahogy így hozta a véletlen – csak lányokkal, nőkkel, asszonyokkal dolgoztam. A párom tudja is rólam, hogy nekem nő újdonságot aligha tud mondani, a több mint félezer tanítványom, versenyzőm messzemenően kiképzett a női nem ismeretéből. És éppen ez mondatja velem, hogy nem csak az újságok címlapjairól, de az élet egyetlen területéről sem lenne szabad őket kihagyni.
   Meggyőződésem, hogy előbbre tartana hazánk, ha sokkal több női vezető lenne. Persze vigyázniuk kellene, mert a macsó mindig addig ügyeskedik, amíg, ha hátulról is, de újra ő irányít.  
   Abból pedig már igen sokszor kaptunk keserű ízelítőt.

Talán ötödikes lehettem, amikor egy verset kellett megtanulnom a másnapi órára, de sehogy sem ragadt meg a fejemben. Éjjelre édesanyám a párnám alá tette a könyvet azzal, hogy reggelre majd biztosan belemegy a könyvből a fejembe a vers. És láss világ csodát, ez történt, másnap tökéletesen tudtam a költemény minden szavát.

   Ön el tudja képzelni, hogy hamarosan mindez mindenkivel megtörténhet és még csak párnák alá tett könyvek sem kellenek hozzá? A jövőben az emberi agy összekapcsolódik majd a mesterséges intelligenciával és az ember ily módon ezerszeresen okosabb lesz, mint volt előtte. 

   Raymond Kurzweil amerikai feltaláló, író évtizedek óta foglalkozik a szingularitás témakörével. A kifejezés alatt a szerző azt érti, hogy az emberi agy összekapcsolódik a felhővel, vagyis valójában a mesterséges intelligenciával, ami pedig lehetővé teszi majd, hogy a biológiai határainkat messze túllépve fejlődjünk. A világszerte elismert szakember a The Singularity is Nearer című könyvében már 2005-ben azt feltételezte, hogy az emberiség 2045-re elérheti a szingularitást. Nemrégiben megjelent újabb kötetében tovább is megy és kifejti, hogy a mesterséges intelligencia robbanásszerű fejlődésnek köszönhetően már a karnyújtásnyira lévő következő évtized végére sokszorosan intelligensebbek lehetünk, mint vagyunk ma. 

   Hogy ízelítőt is adjak a most élők zömére váró szép új világból, a tudós szerint például az évtized végére a mesterséges intelligencia segítségével képessé válunk szinte tökéletesen szimulálni az elhunyt embereket, később pedig akár a valódi személy DNS-éből növesztett biológiai testbe is be tudjuk majd helyezni őket. Azt is jósolja, hogy a mesterségesen növesztett testeknek köszönhetően a jövőben egyre többen fognak úgy dönteni, hogy a biológiai testük helyett egy fejlettebb, kibernetikusan kiterjesztett testben akarnak élni. S hogy csattanója is legyen a kiragadott példáknak, a feltaláló állítása szerint nagyjából húsz év múlva már az is lehetővé válhat, hogy biológiai másolatot készítsünk saját magunkról.

   Nem is mondom tovább, aki még nem rettent meg eléggé az általam leírtaktól és érdekli a téma, biztosan további részletekre talál majd az interneten. Engem sokkal inkább foglalkoztat a kérdés, hogy vajon, ha mindez megvalósul, még embernek tekinthető lesz-e az ember, vagy már egyfajta okos, nagy tudású gépnek? És vajon mi lesz, ha egy globális áramszünet miatt nem tudnak majd a felhőbe kapcsolódni az emberek, vagy ha egy hatalmas napkitörés, mágneses vihar töröl minden digitális adatot? Visszamegyünk az őskorba?

   Valamikor nagyon szerettem a sci-fit. De, hogy a fantázia megvalósulása már csak pár lépésre van tőlünk, kijelentem: ez a világ nekem nem kell. Szerencsémre koromnál fogva emiatt nem kell idegeskednem. De vajon mi vár utódainkra? Ők megszoknak majd, vagy megszöknek?

   De hova?

Életem első olimpiájára egyáltalán nem emlékszem. Nemcsak azért, mert sajnálatomra egyetlen olimpián sem lehettem a helyszínen, de azért is, mert akkor éppen egészen mással voltam elfoglalva. A második londoni olimpia nyitóünnepsége idején ugyanis alig több mint két hónaposan egyáltalán nem a sporton járt az eszem.
   Újabb két olimpiának kellett érdeklődésem nélkül rendben megtörténnie, mert sem a helsinki, sem a melbourne-i játékok hírei nem foglalkoztattak. Igaz, akkoriban eleinte a mesék, majd négy évvel később az ifjúsági könyvek, rádiójátékok kötötték le a figyelmemet. Az első olimpiai emlékem Parti János 1960-as római diadala, amelyet egyik rokonunk tévéje előtt izgulhattam végig. Ettől kezdve be lettem oltva olimpiai vakcinával, olimpiai játékok nélkülem aligha kezdődhettek volna el.
   A mostani, a párizsi olimpia éppen a huszadik az életemben. És most érzem először azt, hogy nem érzek semmit sem. Különösen nem izgalmat, nem terveztem, hogy mely versenyeket nézem meg, kikre vagyok kíváncsi, nem olvastam előre olimpiai híreket. Pedig 12 éves korom óta, amikor szüleim először vittek a Margit-szigeti Sportuszodába úszóedzésre, a sport iránti szerelmem mit sem változott. Csak átalakult.
    Nyilván bennem van a hiba, hiszen versenyzőként, majd edzőként oly sok sporteseményen vettem részt, oly sokszor izgultam tanítványaim – köztük több olimpián is rajthoz állt sportolóm – sikeréért, hogy talán bele is fásultam. Vagy és manapság egyre inkább ez a gondolat foglalkoztat, a sport is változott, nem csak én.
   Ha csak a minap véget ért labdarúgó Európa Bajnokság meccseire gondolok, amelyeken pusztán a biztonság, a vereség elkerülése, az óvatosság volt az uralkodó tendencia, a nézőknek meg sokszor az unalom, vagy a nagy tenisztornák hatalmas csatáira, amikor az alapvonalon szaladgáló, közel azonosan kiváló képességű játékosok akár tucatszor is visszaütik ellenfelüknek a labdát, ugyanez jut eszembe. A elszánt küzdelmük – ha bevalljuk, ha nem – a nézőknek órákon át egyhelyben ülve és a játékteret, vagy tévéképernyőt bámulva unalmas. Pedig euró- és dollár százezrek, gazdag, vagy csak átlagos jövő a tét. A játék szépsége, öröme, felszabadultsága, a megmérettetés izgalmáért versenyzés sok sportágban elveszett.
   Ma minden a pénzről szól. Ez pedig rányomja a bélyegét a mindenkori játékokra és persze a terrorizmus, a fenyegetettség, a legszentebb eszmék elpusztításának vérgőzös vágya is. Az biztosan állítható, hogy igen messzire keveredtünk az elmúlt 128 évben az újkori olimpiák atyjának, Pierre de Coubertinnek az olimpiai eszméjétől.
   Mindezek ellenére természetesen sok versenyt nézek meg ezúttal is, hiszen olimpia csak négyévente van. Ahogy Coubertin báró mondta: Az olimpiai játékok az emberiség tavaszának négyévente megrendezett ünnepe.
   Minden rossz gondolatom ellenére én is így érzem.

„2050-re, akik megérik a 65 évet, valamiféle rákos daganatban fognak szenvedni”.   

   Mindez a rémisztő előrejelzés a Közép- és Kelet-Európai Onkológiai Akadémia konferenciáján hangzott el. A konferencián résztvevő szakemberek abban megegyeztek, hogy onkológia talán leglényegesebb kérdésköre a megelőzés, ami jelentős mértékben a rákszűréssel kezdődhet.

   A lakossági szűrővizsgálatokról szóló, az ÁNTSZ honlapján található dokumentációban olvasható, hogy a „magyar népesség egészségi állapota katasztrofálisan rossz”. A halálozás mértéke olyan magas, hogy Magyarország világviszonylatban dobogós helyen áll. A halálok közel negyedéért a daganatos betegségek felelősek, a miattuk elvesztett életévek száma mintegy kétszerese a szív-és érbetegségek miatt elveszett életévekének. A parlament minap elfogadott törvénye szerint 25 és 70 év között kötelező szűréseket vezetnek be. Ezek közé tartozik a méhnyak-, az emlő-, továbbá a vastag- és végbélszűrés is.

   Évtizedeken keresztül létezett Magyarországon tüdőszűrés, amelynek 2014-es megszüntetését anyagi és szakmai okokkal is lehet magyarázni, miközben, ha drága is volt és éppen a rizikócsoportba tartozók közül sokan ki is hagyták, mégis sok ember életét mentette meg. Csak remélhetjük, hogy a 2025-től bevezetendő, vélhetően jóval drágább eszköz- és időigényes kötelező szűrővizsgálatok nem jutnak hasonló sorsra. Gasztroenterológus szakemberektől tudom, hogy a vastag- és végbélszűrés csak minimális kényelmetlenséggel jár. Székletmintát kell adni és akinek a mintájában vért találnak, azt tüzetesebben is megvizsgálják, majd szükség esetén endoszkópos vizsgálatnak vetik alá, vagyis tükrözésnek. Már most borítékolható, hogy csak e szó hallatán is sokan döntenek majd úgy, hogy jöjjön inkább a büntetés, de beléjük ugyan nem dugnak semmit sem. Kimondhatjuk, nagyon rosszul döntenek, ha ezt választják, mert a vastagbélben például már egy könnyűszerrel eltávolítható polipból is pár hónap alatt rák lehet.

   A szűrés mellett fontos – lenne – a megfelelő életmód, a helyes táplálkozás is. Ezek ugyanis csökkentenék a megbetegedés kockázatát is. Sajnálatos módon a megfelelő és jó minőségű élelmiszerek fogyasztása nagyon is pénzkérdés, amit a lakosság jelentős része nem engedhet meg magának. Nem így a mozgásszegény életmódon változtatás, mert ahhoz leginkább csak elhatározás kell.

   Azt nem tudom, hogy ami kötelező, azt mennyire hajlandóak tömegesen követni és hányan igyekeznek majd kibújni a kötelezettségek alól, de – bár magam sem vagyok híve az állam által a magánszférát sértő előírásoknak – jelen esetben csak helyeselni tudom e törvényt.

   Hogy aztán az az egészségügy, amelyben sok minden van, csak gyors ellátás, rövid várólisták, megfelelő szakszemélyzet és kellő számú orvos nincs, mit kezd a kiszűrt vizsgálandókkal, igencsak fogas kérdés.